Osztom magam...

Ez az igen egyszerű blog csupán azért született, mert reklamáltak néhányan, hogy a Facebook-os posztjaim nem oszthatók meg. Így most ez megoldható technikailag... Sem politikai programot, sem jövőképet nem kívánok "osztani", csak magamat! :-)

Kövess a Facebook-on...

József Attila: A számokról

Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
és csudálkozik módfölött az irka,
hogy mindegyik csak magára gondol,
különb akar lenni a többinél
s oktalanul külön hatványozódik,
pedig csinálhatja a végtelenségig,
az 1 ilyformán mindig 1 marad
és nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
és legelőször is
a legegyszerűbb dologhoz lássatok —
adódjatok össze,
hogy roppant módon felnövekedvén,
az istent is, aki végtelenség
valahogyan megközelítsétek.

1923 ősze [?]

Nyersanyag árak....

Napi zenei ajánlat...

Sultans of swing

Tommy Emmanuel, John Jorgenson, Pedro Javier González - Sultans of swing

Közzétette: The spirit of the Blues – 2016. január 28.

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Szabályalkotás Unortodoxiában

2013.03.12. 10:40 Holoda Attila

Minden foci szerető olvasó megnyugodhat végre, megoldódott annak a problémának a kezelése, miként tudnánk ismét visszaállítani „régi dicsőségünk” korábbi fényét. Az unortodox játékos-edzőnk egy igen „ötletes” húzásával feltárta a titkot, hogy ismét bérelt helyünk legyen a világ futballjának élvonalában: Meg kell változtatni a szabályokat, még hozzá meccs közben, annak alakulásától függően. Piros lapot kapott a játékosunk? Sebaj! Először is egy gyors tájékoztató keretében „botrányos”-nak minősítjük a bíró döntését, bejelentjük, hogy szünetben hozunk egy új szabályt, miszerint a mi játékosunkat NEM LEHET KIÁLLÍTANI, és ezért a bírói „tévedésért” az ellenfél 2 kapott góllal is terhelendő. Hát nem nagyszerű?! A gyors reagálású hadtest (értsd: magyar parlamenti kétharmad) azon nyomban megváltoztatja a futball szabályait (törvényt) és a probléma eliminálódik. Gondoljunk csak bele, micsoda távlatokat rejt ez a most felfedezett lehetőség! Innen már csak egy igazán kis lépés, hogy a magyar focisták esetében a labda sehol ne legyen kint, vagy a 16-oson belül magyar játékos ne legyen megközelíthető, mert azonnali 11-est von maga után. Sőt! A magyar focisták részéről elért kapufa, az nemhogy simán gólnak számít, de mindjárt kettőt is ér, hiszen gondoljunk csak bele, mennyivel nehezebb azt vékony kis kapufát eltalálni, mint azt a bazi nagy kaput, s különben is a hányattatott sorsú magyar nép, drága fiait nem érheti ilyen botrányos megbélyegzés a bíró(ság) részéről! S ebből majd az összes sportág, összes bírója érteni fog... Nyomban meg is szavaztatjuk a közönséggel, hogy ugyebár „Egyet ért Ön azzal, hogy csak mi nyerhetünk?” Ki volna olyan primitív, hogy erre nemet mond?? Azt, hogy emiatt persze a kutya nem jön majd ide hozzánk focizni -, se németek, se franciák, se angolok, se mások, mert ennyire átláthatatlan és menetközben folyton változó szabályok nem tartoznak bele a futball nemzetközileg elfogadott rendszerébe - azt már nem áruljuk el senkinek, minek is azzal a demagógiával terhelni a népet! Nem jönnek, hát nem jönnek. No és?! Majd jönnek a kínaiak, az arabok, vagy az oroszok. Ők úgyis szintén szabályalkotók, mint mi. Legfeljebb majd, mikor náluk játszunk, tudomásul vesszük, hogy ott viszont csak ők nyerhetnek. Ez így igazságos, nem? Majd kevesebbet jarunk hozzájuk.

Nem tudunk focizni? Sag schon! Majd megoldjuk okosba’. Miért is ne tehetnénk, hiszen mindent megtehetünk. Ma már tényleg mindent. Hiszen a mi szurkolóink foglalták el a nézőtér kétharmadát, s ez mindenre feljogosít minket! Örüljenek, hogy az ellenfél egyáltalán kifuthat még a pályára! Az, hogy csak 53 százaléknyi helyet szereztünk hivatalosan, no és? Hát mi tehetünk arról, hogy ilyen torz a nézőtér elfoglalási rendszer, no de majd most azt is jól megváltoztatjuk! Már csak a demokráciából kifolyólag is. Ezentúl csak a közszolgálati pénztárakban lehet jegyet venni, mert hogy is venné ki magát, hogy mindenféle ellenőrizetlen, kereskedelmi jegyárusok árulhatnánk a jegyet a MI meccsünkre? Aztán majd meghatározzuk, hogy melyik pénztárnál vehetnek jegyet a mieink (mivel pontos nyilvántartásunk van szurkolóinkról, így nem tévedhetünk!), és hol az ellenfél szurkolói. Lehetőleg okosan jól bekeverjük őket a mieink közé, hogy ne legyen olyan nagy pofájuk, mert így már a sorban állásnál mi leszünk többen!

Vastag bajuszos, közismerten udvarias, jól nevelt és választékos beszédű szertárosunk javasolta, hogy eleve úgy írjuk át a rendszert, miszerint kizárólag csak a mi szurkolóink vehessenek jegyet, hiszen a stadion is már gyakorlatilag a miénk, de mérhetetlen bölcsességű játékos-edzőnk óva intett minket ettől, mondván nehogy már emiatt (is) szóljanak a nemzetközi szövetségtől, ezért most még megengedjük nekik. Majd a következő bajnokságban. Ott már úgy is csak a Vidi és a Loki indulhat, így nem lesz gond a pesti, pécsi, diósgyőri, paksi és egyéb szurkolókkal…, na jó, esetleg az MTK is benevezhet, a Dajcstomcsi kedvéért. Meg hogy legyen kit a vidiseknek és a lokistáknak közösen „libásozni”. Bár ezt az elhíresült hazai szárnyast mostanság más valakire szeretjük kicímkézni, de eredetileg az emtékások voltak a libások, ezt ne vitassuk el tőlük. Ennyi még nekik is jár… A többieknek még ennyi sem.

Előadásom, az BME Energetikai Szakkollégium 10 éves jubileumi konferenciáján

2013.03.04. 13:21 Holoda Attila

Kapacitásfejlesztés a Nemzeti Energiastratégia és az Erőműfejlesztési Cselekvési Terv tükrében.

2012. októberében tartott előadásomat osztották meg az BME Energetikai Szakkollégium Jubileumi konferenciájának szervezői.

Akit érdekel, szánjon rá 50 percet...

Palagázról közérthetően – nem csak környezetvédőknek

2013.02.15. 22:12 Holoda Attila

Ez a bejegyzés azért született, hogy a mostanság sokfelé, mindenfajta sajtóorgánumban, internetes hírportálokon  és személyes blogokon megjelenő palagáz-mizériáról és a környezetvédők indokolatlan riogatásairól, szakmai szemmel, de a szakmán kívüliek számára is érthetően megfogalmazza, amit a palagázról tudni kell. Előre is elnézését kérek minden földtudományokban és műszaki mérnöki tudományban jártas barátomtól, amiért a bejegyzés nyelvezete és alapossága nem lesz mélyen tudományos! Ez a poszt ugyanis, most nem nekik szól, hanem mindazoknak, akiket egyrészt érdekel a téma, másrészt mindazon magabiztos újságíróknak és a cikkeikhez kapcsolódó „mindenkor és minden témában jól értesült” kommentelőnek, akik az ilyen alkalmak során hihetetlen széles körben szórják szét szakmai ostobaságaikat a neten és az éterben, anélkül hogy akár véletlenül is, legalább egy kicsit hozzáértő szakemberrel lektoráltatnák az írásaikat. Ezzel sajnos – meglehet szándékosan, de lehet, hogy pusztán tudatlanságukból adódóan – sokkal nagyobb kárt okoznak az áltudományos szenzációra és környezetkárosító összeesküvés-elméletekre éhes olvasók fejében, nem egyszer gazdasági és politikai felhanggal fűszerezve, hogy még hihetőbbé tegyék azokat.

Ígérem, hogy nem leszek túlságosan bonyolult szakmai nyelvezetű, de alapismeretekre mégis szükség lesz, ezért kezdjük az alapoknál.

A szénhidrogének és keletkezésük

A szénhidrogének olyan szerves vegyületek osztálya, mely kizárólag szén és hidrogén atomokból áll, ezek képezik a kőolaj és a földgáz alapját. A kőolaj és a gázkondenzátum (melyet az ipari terminológia rendszerint könnyű olajként aposztrofál), gyakorlatilag pentánt (C5H12) és annál nagyobb szénatomszámú (C6, C7 és így tovább) szénhidrogén vegyületeket tartalmaz. Természetes formájában ezen kívül tartalmaz még más anyagokat is, mint rétegvíz, földgáz, kén és más ásványi anyagok is. Ezzel szemben a földgáz elsődlegesen metánt tartalmaz, illetve kisebb mennyiségben etánt, propánt, butánt és nehezebb szénhidrogéneket is. A kőszén és a szénhidrogének keletkezésének két, széleskörűen ismert elmélete van. Mi most maradjunk a leginkább elfogadott és keletkezésével logikusabban származtatott elméletnél, ez a biogén elmélet. Ennek a könnyen érthető lényege, hogy az általános iskolai biológiai órákról jól ismert fotoszintézis során a növények, a napenergia felhasználásával a széndioxidot oxigénre és szénhidrátokra bontják. A növények elpusztulását követően az elhalt növényeket tartalmazó üledék egyre mélyebbre és mélyebbre temetődik el, s ahogy növekszik az eltemetődés mélysége, s ezáltal a nyomás és a hőmérséklet, így ezek együttes hatására a szénhidrátok átalakulnak szénhidrogénekké. Ez az úgynevezett anyakőzetekben játszódik le, melyek általában finom-szemcsés kőzetek, közismertebbe néven fekete agyagmárga, vagy szénpala. A kőszén többnyire felszíni eredetű növényekből alakul ki. A kőolaj, mely folyékony szénhidrogén, nagy valószínűséggel egyszerű tengeri növények és állatok (planktonok) maradékából származik, míg a gáz halmazállapotú földgáz egyéb szárazföldi és tengeri eredetű szerves hulladékokból jön létre, a szén és a kőolaj keletkezésénél sokkal magasabb nyomáson és hőmérsékleten. E tények alapján, ismerve az adott geológiai szerkezet történetét (sebesség, nyomás-, és hőmérsékletváltozások az év milliók során) a geológiai kutatások megtervezésekor nagy valószínűséggel meg lehet becsülni nem csupán a szénhidrogének előfordulási helyét, de azt is, hogy milyen szénhidrogént várhatunk a kutatásainkból. Földünk emberi léptékkel mérve nem igazán ifjonti, hiszen több mint 4,5 milliárd éves, s története során bőven belefértek ezek az igen hosszú időszakok, melyek sok-sok millió évet, egyes esetekben több százmillió évet jelentenek a szénhidrogének keletkezése szempontjából. Tudom, hogy ez igen nehezen felfogható a mi érzékeinkkel, hiszen rohanó világunkban sokszor még a másodpercek is hosszúnak tűnnek, különösen, ha hozzáteszem, hogy az emberiség nagyjából 6-10 ezer évesnek tekinthető a Földön, így mindaz, amiről beszélünk most nagyságrendekkel korábban kezdődött el. Természetesen az is igaz, hogy ezek a folyamatok nem fejeződtek be, így szénhidrogének például most is keletkeznek, de ez a keletkezési folyamat szabad szemmel nem követhető lassúságú, ezért senkinek nem javaslom, hogy odaüljön egy ilyen kísérlet mellé, hacsak nincs ráérő 10 millió éve…

palagáz1.jpgA keletkezett szénhidrogéneket a földkéregben, az egymáson kialakult különböző kőzetrétegek, azaz geológiai szerkezetekben folyamatosan jelenlévő hatalmas nyomás arra készteti, hogy a kisebb ellenállás irányába, a jobb áteresztő képességű kőzetek felé vándoroljanak (migráció), a különböző kőzetek között, egészen addig, míg valahol egy üledékes kőzetben (legtöbbször homokkő, vagy mészkő alapú kőzetekben) csapdázódjanak. Csapda hiányában egészen a felszínig is eljuthatnak a szénhidrogének, a természetben sokfelé fordulnak elő olajkibúvások (például kiváló írónk, Gárdonyi Géza: Egri Csillagok című könyvéből is jól ismert szurok), vagy gázkifúvások is. Tehát a szénhidrogének nem valamiféle földalatti nagy üregekben, barlangokban találhatók, hanem az üledékes kőzetek pórusaiban. A könnyebb érthetőség kedvéért képzeljünk el egy igen kemény és szabad szemmel nem is láthatóan pici pórusokat, s azokban kőolajat és földgázt tartalmazó szivacsot. Az esetek nagy többségében ez homokkő. A szénhidrogének sok millió éves földalatti „vándorlásukat” akkor fejezik be, ha egy olyan kőzettel (agyagmárga, vagy csak egyszerűen márga) találkoznak, aminek sokkal, de sokkal rosszabb az áteresztő képessége. Itt megállnak és felhalmozódnak, azaz csapdázódnak. Ezeket a geológiai csapdaszerkezeteket kutatják a geológusok, hogy vízre (ivóvízre és geotermikus termálvízre), olajra, vagy földgázra leljenek. A köznyelv is jól ismeri a vízzáró rétegnek nevezett agyagot, ami ilyenformán egy csapdaként lehetővé teszi számunkra, hogy az adott helyre lefúrva vízhez, vagy éppen szénhidrogénhez jussunk.

Palagáz, vagy mi??

Igen ám, de a sok millió éves földtörténetünk során keletkezett szénhidrogén olykor már ezekben az agyagmárga kőzetekben (anya-kőzet) is, rögtön keletkezésükkor beszorultak és egyáltalán nem voltak képesek sehova sem odébb vándorolni, elmigrálni. Ezek az úgynevezett nem-hagyományos szénhidrogének. És itt álljunk meg egy szóra!

palagáz8.jpg

A közvélekedésben egyszerűen „lepalagázozott” nem-hagyományos, vagy nem-konvencionális szénhidrogén egy gyűjtőfogalom. A palagáz is nem-hagyományos szénhidrogén, de nem minden nem-hagyományos földgáz egyúttal palagáz! (Emlékezzünk csak a „minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár!” általános iskolai mondásra! Itt is erről van szó.) Sőt, a palagáz kifejezés is önmagában egy elég helytelen fordítás eredménye, sokkal jobban kifejezi a valódi lényeget, ha inkább agyagmárga-gáznak hívjuk. Fogadjuk el, hogy olajpala (a nem-hagyományos kőolaj egyik, de nem egyedüli formája) létezik, de palagáz nem, nevezzük a könnyebb érthetőség kedvéért egyszerűen így: márgagáz! De ahogy említettem is, a márgagáz csupán egyik előfordulása a nem-hagyományos földgáznak, ezen kívül még több formája is létezik. Ilyen például szénben megkötve előforduló metán (coal bed methan=CBM), amely a szénbányászok életét megkeserítő és sajnos sokszor elvevő bányarobbanásokért, a sújtólégért felelős! Hazánkban nagyobb mennyiségben ilyen metángáz a Mecsekben fordul elő, az idő előtt felhagyott szénkészletekben. De a nem-hagyományos földgázok csoportjába tartozik a néhány éve közismert Makói-árokban lévő előfordulás is, melyet a szaknyelv medence-közepi gáz felhalmozódásnak (Basin Centered Gas Accumulation = BCGA) hív. További nagy csoportot jelent a tömött homokkő tároló kőzetekben előforduló tömött gáz (tight gas), mely jelentősen különbözik a márgagáztól, hiszen nem az agyagmárga pórusaiban szorult meg a földgáz, hanem egy igen tömött állagú, borzasztóan rossz áteresztőképességű homokkőben. A Makói-árokban lévő szénhidrogén is ilyen homokkőben szorult be az árok lesüllyedésekor, így lett belőle BCGA, azaz medence-közepi gáz előfordulás. Tehát jegyezzük meg jól: a makói előfordulás NEM palagáz (márgagáz)! Mint ahogyan a sokat emlegetett lengyel „palagáz forradalom” sem csak márgagázokról szól, hanem több területen "tömött gázról" beszélhetünk. Tudjuk be ezt a tévedést a szakmailag inkompetens sajtómunkások -, sok esetben bántóan - leegyszerűsítő nyelvezetének, melyet azután szívesen vesznek át politikusok és az egyszerű olvasók egyaránt. A nem-konvencionális szénhidrogén legnagyobb csoportját viszont nem is a márgagáz, nem is a szénbe ágyazódott metán, vagy a tömött tárolókba szorult gáz jelenti, hanem a mélytengerek alján megrekedt gázhidrát előfordulások. A gázhidrát egy speciális képződmény, mely földgázból és vízből jön létre, bizonyos hőmérséklet és nyomás hatására, s leginkább a „hó-kásához” hasonlítható. Ez a hidrát sokszor megkeseríti a földgáz szakemberek életét, amikor a vezetékekben kialakulva megakadályozzák a gáz áramlását, komoly műszaki és baleseti problémákat okozva. (Zárójelben jegyzem meg, hogy például ezért dolgoznak azon a gázelőkészítési technológia során, hogy egyáltalán ne legyen víz a földgázban, mert a hidrátképződés megakadályozná a rendszerek működését! És ezért is kapitális sületlenség és igazságtalan azzal vádolni a gázipari szakembereket, hogy szánt szándékkal „vizezik” a gázt! Éppen ellenkezőleg.)

Jelenlegi ismereteink szerint a nem-hagyományos szénhidrogének mennyiségüket tekintve sokszorosan meghaladják a hagyományos úton (keletkezés, vándorlás, csapdázódás) létrejövő kőolaj és földgáztelepekben megkutatott és kitermelés alatt lévő, vagy éppen megkutatás előtt álló szénhidrogéneket. Erre szívesen alkalmazzák is a szénhidrogén fajták „piramisábrázolását”, melyben a hagyományos szénhidrogének csupán a piramis csúcsát jelentik!

palagáz7.jpgUgyanakkor a nem-hagyományos kőolaj és földgáz nem csupán keletkezésében, de kitermelési technológiáját tekintve is nem hagyományosnak mondható, a piramis alkotóelemeinek nagy részéhez például még nem is áll rendelkezésünkre megfelelő technológia. Beszéljünk tehát egy kicsit a kőolaj és földgáz kutatásához és kitermeléséhez szükséges tudásról és technológiákról.

A kőolaj és földgáz kutatása és termelése

Eredetileg a szénhidrogének első kutatási próbálkozásait a felszínen valahol megjelent (leginkább kőolaj) kibúvások nyomán, illetve véletlenszerű feltárások nyomán (például kútásás, vízkútfúrás) feltárt előfordulások megtalálásából eredeztetjük. Ma már természetesen a tudomány és a technika fejlődésével korántsem a véletlenen múlik a szénhidrogének felfedezése, hiszen hosszú geológiai elméleti kutatómunka és gondosan megtervezett kutatási tevékenység alapozza meg. A szénhidrogének kutatása során, a geológusok felhasználják, a korábban feltárt és rendszerezett földtani ismereteket, geológiai adatbázisokat, térképeket és tanulmányokat. Tekintettel a szénhidrogének keletkezése fejezetben taglalt elméletekre, leginkább korábban felfedezett, de még nem feltárt üledékes kőzetek keletkezési helyére fókuszálva, különböző további vizsgálatokkal, földtörténeti elméletekkel alapozzák meg a leendő kutatás helyét. A perspektivikusnak ítélt területeken a legkorszerűbb geofizikai módszerek alkalmazásával, úgynevezett szeizmikus méréseket végeznek el, a szerkezeti és sztratigráfiai csapdázódások lehetőségeinek beazonosítására. A kijelölt objektumokat, geológiai szerkezeteket fúrásos kutatással tárják fel. Ezt hívjuk kutatófúrásnak (wild cat). A fúrás során egy lyukat fúrunk a föld mélyébe, elérve a célobjektum, sokszor több kilométer mélységben lévő rétegeit. A fúrás a szénhidrogének kutatásának és termelésének egyik leglátványosabb és egyben legveszélyesebb tevékenysége. A tevékenység során egymáshoz csavart csövek végén lévő speciális fúró forgatásával roncsolják szét az átfúrásra szánt rétegeket, lyukat mélyítve egészen a megcélzott rétegig. A fúrás során elmart kőzeteket a fúrási iszap segítségével öblítik ki a felszínre, s egyúttal ennek a vízalapú a fúrási iszapnak feladata az is, hogy az átfúrt rétegekben lévő különböző folyadékok (víz, olaj, gáz) felszínre áramlását is megakadályozza, mivel az éppen alkalmazott sűrűséget ennek megfelelően határozzák meg és keverik ki. A fúrás mélyítésével a használt és cementezéssel rögzített béléscsövek mérete egyre szűkül, így az elkészült fúrólyuk a végén egy teleszkópos, fejtetőre állított távcsőre emlékeztet. palagáz6.jpgAzt hogy hol, milyen átmérőjű és szilárdságú csövet alkalmazzanak, a betervezett rétegsor és a várható nyomás-hőmérséklet páros határozza meg. A fúrás során kiöblített kőzetek elemzésével mindenkor pontosan tudjuk, hogy milyen kőzetben járunk és ott milyen folyadékkal (vagy gázzal) telített az adott réteg. A fúró átmérője természetesen nagyobb lyukat készít, mint a belehelyezett acélcső, ezért a cső fala és a megfúrt kőzet közötti teret cementtel töltjük ki, ami megszilárdul, így nem csupán biztonságosan fogja a kutat magát, hanem egyúttal megakadályozza, hogy egyik rétegből kikerülő folyadék (vagy gáz) átáramoljon a másik rétegbe, mondjuk az olaj a vizet tartalmazó rétegekbe. A lecsövezett lyukakban a béléscsöveken belülre beépítenek egy – jóval kisebb átmérőjű –, kifejezetten a szénhidrogén felszínre hozatalát szolgáló, termelőcsövet is. Ahhoz, hogy az szénhidrogént tartalmazó rétegekből a kőolaj, vagy a földgáz bejusson a cső belsejébe, s ezáltal a felszínre hozható legyen, a béléscsövet perforálni kell, azaz egy mélységbe lejuttatott szerkezet (perforátorpuska) segítségével, kis lyukakat kell belelőni, így teremtve meg a réteg és a kút közötti közvetlen kommunikációt. palagáz2.jpgEzt követően a cső belsejében, a benne lévő folyadék sűrűségének csökkentésével, a rétegnyomásnál kisebb nyomást hozunk létre, minek következtében a rétegből a folyadék/gáz a kisebb nyomású helyre, tehát a kútba, s azon keresztül – amennyiben a réteg energiája (nyomása) elegendő ehhez, akkor - a felszínre áramlik. A perforációt követően a kutat, illetve ezen keresztül a réteget tesztelik, hogy a pontos áramlási kapacitásokat és folyadéktulajdonságokat meghatározhassák. Ilyenkor van lehetőség a jobb beáramlás stimulálására is, amit legtöbbször a rétegek savazásával, vagy rétegrepesztéssel szoktak elérni. És itt álljunk meg ismét egy kitérőre!

Rétegrepesztés, a mumus

A nem-hagyományos szénhidrogének kitermelésének, környezetvédelmi és alkalmi „vádlói” rendszeresen emlegetik a rétegrepesztést, mint mumust, ami minden bajok okozója! Jól látható, hogy a réteg repesztése, mint beáramlást stimuláló eszköz már igen régen (több évtizede!) alkalmazzák a kőolaj-, és földgázbányászatban, tehát egyáltalán nem újdonságról, valamilyen új és különösen veszélyes tevékenységről van szó. Sőt, általában is elmondható, hogy a nem-hagyományos és hagyományos szénhidrogének fúrási technológiája és eszközei semmiben nem különböznek egymástól. Ugyanazok a fúróberendezések, ugyanazok a kútban alkalmazott eszközök, semmilyen titkos (különösen nem eltitkolt!), technikai trükk nincs. A repesztés során lehetővé tesszük, hogy a rossz áteresztőképességű kőzetek pórusai között jobb, hatékonyabb legyen a kommunikáció, azaz mesterséges csatornákat hozunk létre a kút és a szénhidrogént tartalmazó rétegek között. Ehhez vízbázisú, úgy nevezett repesztő folyadék benyomásával megrepesztjük a több kilométer mélységben lévő réteget (és csak azt!), majd a korábban szivattyúkkal benyomott folyadék visszanyerésével, egy szintén mesterséges műhomokkal (proppant) töltjük ki a repedést, nehogy összezáródjanak ezek a kis csatornácskák! Itt természetesen nem méteres kiterjedésű repedésekről van szó, hanem egészen kis átmérőjű, néhány centiméteres/milliméteres repedésrendszerekről, melyek áteresztő képessége természetesen sokkal jobb az áramlás szempontjából, mint a kőzet eredeti áteresztőképessége. palagáz3.jpgAhogyan említettem, a repesztésre szolgáló folyadékot (víz és repesztőanyag) teljes egészében visszatermeljük a kútból, mely tisztítás után ismét ugyanolyan víz lesz, mint korábban volt, azaz nem helytálló az a környezetvédői riogatás sem, hogy iszonyatos mennyiségű vizet pocsékolnak el a repesztések során, ezzel is környezetvédelmi kárt okozva! Való igaz, egy ilyen művelethez igen sok, több ezer köbméter vízre is szükség lehet, ám jól látható, hogy az csak eszközként lesz felhasználva, majd ezt követően ismét hasznosítható. Akár egy újabb repesztéshez is felhasználható. A mai technikai színvonal lehetővé teszi, hogy a repesztés során alkalmazott folyadék rendszerek teljesen zárt technológiában működjenek, így a repesztő folyadék sem a kútban lévő egyéb vízadó rétegeket, sem pedig a felszíni környezetet nem szennyezi. A kút mélyítése során átfúrt, vizet tartalmazó rétegek védelmét szolgálja a korábban vázolt cementezési technológia is.

Ahogyan arról korábban beszéltünk, a nem-hagyományos szénhidrogének esetén a kőzet áteresztőképessége igen rossz, gyakorlatilag nulla, így repesztés nélkül a kőolaj, vagy földgáz képtelen eljutni a kútba, illetve azon keresztül a felszínre, mert a saját pórusai (melyekben ott a bezáródott kőolaj, vagy földgáz) semmilyen kommunikáció nincs. Mivel a rétegrepesztésekkel, ezekben az igen kemény, és nagy szilárdságú kőzetekben nagyon nehéz repedésrendszereket létrehozni, így egy-egy repesztés hossza jó esetben is 100-150 méter. Ez viszont azzal jár, hogy ilyen kutakból sokkal többet kell fúrni ahhoz, hogy a rétegekben lévő szénhidrogént a lehető legnagyobb mértékben kitermelhessük. Tehát a leglátványosabb különbség a hagyományos és nem-hagyományos szénhidrogén termelésbe állítása között, hogy nagyságrendekkel több kútra van szükség, mint normál esetben. Csak példaként, a jobb érthetőség végett: a legnagyobb magyarországi hagyományos szénhidrogén mező, az Algyő-mező. Ennek letermeléséhez az elmúlt közel 50 év során 1000 egy néhány kútra volt szükség. Ez borzasztóan nagy szám, de ha hozzátesszük, hogy az algyői mezőben egymás felett és alatt több tucat földgáz és kőolaj réteg található, így ezek eléréséhez és szeparált termeléséhez szükséges volt egy ilyen mértékű kúthálózat kialakítása. Ugyanakkor a makói medence feltárásához, csak az ismert nagyságát tekintve – amennyiben valóban igazolódik a gázelőfordulás műrefoghatósága, akkor - 30 év alatt legalább 2000 kút fúrására lesz majd szükség. Ez mennyiségben az algyői kútszámnak a duplája, míg időben alig több mint a fele. Most arra külön nem térnék hosszasan, hogy ehhez a mennyiségű kúthoz, nem hogy Magyarországon, de egész Európában sincs elegendő fúróberendezés! És akkor képzeljük el, hogy csak hazánkban több ilyen mély medence van, nem csupán a Makói-árok, és Európában több ország – mostanság leginkább Lengyelország – készül hasonló nem hagyományos készletek feltárására, tehát komoly szervizoldali fejlesztésekre lesz szükség ahhoz, hogy ebből bármi is valóra váljon.

palagáz11.jpg

Félelmek, kockázatok a márgagáz fúrása és kitermelés során

Beszéljünk most viszont azokról a részben jogos, legtöbbször viszont alaptalan félelmekről és kockázatokról, melyek a márgagáz (palagáz) európai meghonosítását övezik, leggyakrabban a környezetvédők részéről. Őszintén remélem, hogy a politikai kommentelőktől már megszokott és számukra bizonyára teljes kielégülést okozó stílussal ellentétben, a harcos környezetvédők el is olvassák ezt a bejegyzést, mielőtt éles kritikai megjegyzésekkel támadják, hátha megkapják benne a válaszaikat, a tipikus kérdésekre, amikkel a márgagáz kutatásokat támadni szokták. Azért bocsájtom ezt előre, mert igen rossz tapasztalataim vannak e téren, és rendre azzal találkozom, hogy csak el kellett volna olvasni, mielőtt kritizálni kezdik az írásaimat. Hiába no, itt is igaz a legtöbb esetben: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna…

palagáz10.jpgElőször is kezdjük a leggyakoribb tévedéssel, miszerint a földgáznál rosszabb/drágább/szennyezőbb a márgagáz (palagáz). Nincs itt semmi csoda, a palagáz az földgáz, pontosan ugyanolyan alkotóelemekből áll, javarészt metánból, az égadta világon semmi különbség nincs köztük. Ha elfogadjuk azt a közismert mondást axiómának, miszerint egyik tojás olyan, mint a másik, akkor példaként azt tudnám mondani, hogy a palagáz és a földgáz között annyi a különbség, mint a svéd tyúktojás és a magyar tyúktojás közt. Azaz semmi. Viszont könnyen elképzelhető, hogy a tyúkok fenn északon, mondjuk a hideg és a kevés napfény miatt, kevesebbet és nehezen tojnak, így fajlagosan a svéd tojás előállítása többe kerül, mint a magyar, de amikor a serpenyőben sül, addigra ez már senkit nem érdekel. A tojás az tojás. Tehát megállapíthatjuk, hogy a palagáz se nem jobb, se nem rosszabb, mint a földgáz, hanem ugyanaz.

A másik közismert vélekedés, hogy a márgagáz (palagáz) mélyebben található, ezért lassabban jön fel a felszínre. Nos, ez sem feltétlenül igaz, mert a kérdés azonnal az: mihez képest mélyebben? Az európai nem-hagyományos készletek 3500-8000 méteres mélységben találhatók, míg az észak-amerikai kontinensen gázár forradalmat okozó készletek ennél sokkal magasabban (kevésbé mélyen) 500-2000 méteres mélységben már előfordulnak. Szóval, önmagában a mélység nem definitív eleme a nem-hagyományos földgáznak. Hogy mást ne mondjak, a horvát-magyar határon található Barcs-Nyugat földgázmező mélysége átlagosan 4000-4300 méter, pedig – noha kétszer olyan mélyen van, mint az USA-ban található márgagáz készletek - nem márgagázról van szó, hanem normál, hagyományos földgáztelepről. Való igaz, az európai hagyományos előfordulásokhoz képest, a nem-hagyományos földgáz esetén komolyabb mélységről beszélhetünk, ami egyértelműen drágább technológia és technika alkalmazását jelenti. Viszont – s erre majd még visszatérünk – ez a jelentős mélységbeli különbség az amerikai és az európai előfordulások között egyértelmű és határozott különbözőséget jelent azok egyéb környezeti és felszín alatti vízkészletekre gyakorolt hatását tekintve is. Miközben sokszor, és sokfelé szívesen hangoztatjuk különbözőségünket más országok és kontinensek gyakorlatához és az ott lévő körülményekhez képest, ez esetben a harcos környezetvédők szívesen és gyakorta hangoztatják aggályaikat, kizárólag az amerikai analógiákra alapozva. (Ebből is látszik, hogy az alapos és helyi körülményeket és sajátosságokat is figyelembe vevő utánajárás bizony nem az erősségük. Ha a Greenpeace azt mondta, hogy veszélyes és környezetszennyező a palagáz, akkor az és kész.)

Egy újabb gyakorta hangoztatott „nyomos érv”, hogy (és ezt most szó szerint idézném, mert ekkora sületlenséget nem tudnék magamtól még kigondolni sem): „Míg a megfúrt földgázlencséből a kőzetrétegek nyomása miatt évekig "magától" jön fel az energiahordozó, a palagáz kinyeréséhez éjjel-nappal robbantani kell, vagy pumpálni a mélybe a vegyszeres vizet.” Ez az állítás olyan mértékben nélkülözi az azonosságot a valósággal, hogy még bírálatával foglalkoznom is szakmai megaláztatást jelent, de kivételt teszek. Miközben korábban arról írnak, hogy mennyivel mélyebben van és emiatt mennyivel nagyobb a rétegben lévő nyomás a nem-hagyományos előfordulások mélységében, mint a hagyományosnál, egy könnyed logikai fordulattal a bíráló immár arról beszél, hogy ez mégis csak kevés és a márgagáz nem képes magától felszállni a kútban. Érdekes logikai bukfenc, különösen megfejelve egy „éjjel-nappal robbantani kell” kitétellel, aminek aztán az égvilágon semmi köze nincs amúgy a rétegnyomáshoz, a „vegyszeres víz pumpálásáról” nem is szólva. Ahogyan azt a repesztésről szóló fejezetben is leírtam, a rétegek repesztéséhez leggyakrabban nem robbantanak, különösen nem „láncrobbantanak”, hanem folyadéknyomás segítségével megrepesztik a kőzetet. Viszonylag sokszor kell ilyet csinálni, mivel a repedések könnyen összezáródhatnak, de azért az „éjjel-nappal” kifejezés még az írói szabadsághoz is kissé durva elrugaszkodás a valóságtól. A „vegyszeres víz pumpálása” pedig vélhetően arra a savazási műveletre utal, mely a hagyományos szénhidrogén termelésben is szokásos (tehát megint csak nem a palagáz termeléshez kapcsolódó újdonságról van szó!), savas áztatást jelenti, melynek az a funkciója, hogy kiáztassa a repedésekből mindazon mechanikai szennyeződéseket, melyek akadályozzák a gáz beáramlását a kútba. Tehát megint szó sincs folyamatos és éjjel-nappali műveletről, időnként kell ilyet elvégezni, amikor csökken a beáramló gáz hozama.

A repesztéshez kapcsolódó félelmek gyakori felnagyított kiváltója, a repesztések okozta szeizmikus rengések, kisebb-nagyobb földrengések. Nem zárható ki, hogy azokban a térségekben, ahol a természetes földrengések kialakulása gyakorinak mondható, valóban lehet veszélye annak, hogy szeizmikus hatások felerősítik azok kialakulását, úgymond „rásegítenek” a kisebb földrengésekre. Ezt eddig valójában sehol nem sikerült minden hitelt érdemlően bebizonyítani, a többnyire „független” szakértői véleményekről utóbb mindig kiderült, hogy valamilyen egyéb lobbyérdekek szolgálatában született. Ha a palagáz kitermelésben leginkább érintett – ráadásul földrengések valószínűségét tekintve is kiemelt pozíciót elfoglaló – Egyesült Államok földrengés számait nézzük meg, akkor egy amerikai geológiai konferencián előadást tartó, Dr. Andrew Michael nevű geológus, kutatásaira hivatkozva megállapította, hogy a „Jövőben bekövetkező nagyobb erejű földrengések valószínűsége nem nőtt, igaz nem is csökkent.” A hazai nem-hagyományos előfordulások tekintetében egyértelműen megállapíthatjuk, hogy – mivel a hazai földrengések bekövetkezésének valószínűsége és az eddigi földrengés történetben tapasztalt mérete is igen alacsony – a magyarországi márgagáz kutatások földrengések kialakulására gyakorolt hatása minimális, gyakorlatilag kizárható. Ugyanakkor jogosan elvárható, hogy a kutatásokat végző vállalatok gondoskodjanak ilyen irányú, állandó szeizmikus megfigyelő rendszerek kialakításáról.

Káros és veszélyes anyag kibocsájtás, mérgező anyagok a repesztésnél

Térjünk most rá az egyéb szennyezésre vonatkozó félelmekre, úgy mint zaj-, és légszennyezés, metán kibocsájtás, radioaktív anyagok emissziója, illetve a repesztések során használt vegyi anyagok veszélyei. Mint minden iparszerű tevékenységnek, úgy a földgáz kutak fúrásának is létezik zajártalma és a rengeteg, a fúróberendezés működtetéséhez szükséges eszköz szállítása miatti magas a szállópor szennyezettség. De ahogyan az előbbi mondatból is feltűnhetett, ez ismételten nem mondható a palagáz kutatás sajátosságának, hiszen mint korábban is említettem, ugyanaz a fúróberendezés, ugyanazok az eszközök végzi a hagyományos fúrást is, mint a nem-hagyományos esetben, így pontosan ugyanazokat a zajvédelmi és levegőszennyezés elleni előírásokat kell betartani, mint egyéb, normál fúrási műveletek során. Tehát ezen a területen felmerülő kockázatot igen alacsonynak tekinthetjük, a létesítési engedélyek kiadásakor valamennyi szakhatóság előzetesen megadja azokat az előírásokat, melyeket a tevékenység során rendszeresen ellenőriznek is, így az ebbéli félelmeket mesterségesen gerjesztettnek és erősen eltúlzottnak tekinthetjük. A radioaktivitás jelenlétének emlegetése mindenkor „kiváló” pánik-generálónak bizonyul, így nem sok kockázatot vállalnak vele a zöldek sem, elég csak bedobni a köztudatba, és máris zajos ellenállásba ütközik az engedélyezés függetlenül annak igazságtartalmától. Lássunk tisztán: a kőolaj-, és földgázkutatás nem radioaktív tevékenység. Radioaktív anyagokat kizárólag egyes geofizikai mérések során alkalmaznak, igen kis mennyiségben, és az ilyen jellegű szennyezés kibocsájtásának mértéke gyakorlatilag zéró, senki soha nem hallott még csekély mértékű sugárzásról sem, földgázkút fúrásával kapcsolatosan. Tehát, egy újabb mesterségesen gerjesztett, valótlan vádaskodásról van szó. A következő ilyen – minden valós alapot nélkülöző sztereotípia, hogy „a palagáz-kitermelés során azonban 4-8 százaléknyi metán is felszabadul”. Hogy ezt a butaságot honnan vették, és mire alapozva adják tovább egymásnak zöldvérű barátaink, azt el sem tudom képzelni. Miért/honnan szabadulna fel metán, s ha igen, akkor miért/mitől több ez, mint a hagyományos gázkitermelésnél. Ahogyan azt korábban is bemutattam, a gázkutakból kiáramló gáz egy acélcsövön keresztül érkezik a felszínre, ahol egy újabb vezetékbe csatlakozva kerül be a gázgyűjtő állomásokra. Minden gázkút szerkezetének kialakítása során, úgy nevezett „gáztömör” menetekkel ellátott termelőcsöveket használnak, éppen az esetleges szivárgások elkerülése érdekében. De még egyszer hangsúlyoznám, ezek ugyanazok a termékek, mint a hagyományos gázkutak esetén, és a kapcsolódó rendszerek is azonosak. A fúrások idején, illetve olyan területeken, ahol még hiányzik a gázinfrastruktúra a gázmezők környezetében, valóban szükséges velejárója a fúrási műveletnek a fáklyázás, melynek során a kitermelt gáz (éppen azért, hogy ne nyers állapotban kerüljön ki a légkörbe) elégetik. A fáklyázás mennyiségének csökkentése komoly környezeti és gazdasági probléma. Korábban a szibériai orosz kőolajtermelőket vádolták jogosan azzal, hogy az olajtermelés intezifikálásával, nem fordítottak elég gondot a nyersolajjal együtt kitermelt földgáz hasznosítására (ott a problémát az infrastruktúra szűkössége mellett, a Gazprom vezetékrendszereinek monopol helyzete is fokozta), hanem inkább elégették azt, ezzel komoly levegőszennyezést okoztak Szibéria felett. Magam is sokszor láttam repülőn szállva, micsoda éktelen füstgomolyok festették feketére az egyébként gyönyörű tajga felett az égboltot. Az orosz vezetés azonban – félve az EU-ban egyre erősödő és az orosz olajat importáló tagállamokat akár komoly szankciókkal is sújtó elképzelésektől – az utóbbi években komoly változásokat vezetett be az előírások szigorításában. Ugyan a kutatás során még továbbra is egyedüli megoldásként a fáklyázással szabadulnak meg a termelt gáztól, de a tartós kitermelést már csak abban az esetben engedélyezik, ha az olajkísérő gáz valamilyen módon (helyi áramtermelés, rétegnyomás fenntartási célú visszasajtolás, stb.) hasznosításra kerül. Nem régiben viszont többen is arról cikkeztek, többek között a Financial Times is, hogy az USA palagáz központjaiban (Észak-Dakotában és Texasban) olyan mennyiségben fáklyázzák el a számukra haszontalannak és túl olcsó mellékterméknek bizonyuló gázt, ami egy nagyobb amerikai város, mint Chicago, vagy Washington teljes ellátására elég lenne. Ahogyan azt a MOL-os barátaim által üzemeltetett elemzői blogban is megjegyezték: „Tulajdonképpen mindenki olajat vagy hasonló folyadékokat szeretne találni, ezért már annyira olcsó a gáz, hogy inkább mellékterméknek minősül. Ilyen alacsony árak mellett nem térül meg az olajtermeléssel felszínre kerülő gáz elszállításához szükséges vezetékek, tankerek építése. Kellő infrastruktúra hiányában ezért sok cég úgy látja, nincs más választása, mint a fáklyázás.palagáz9.jpgUgyan a magam részéről ezt erős túlzásnak, és az ezt igazoló fotó is nagy valószínűséggel manipulált, de a jelenség bizony egyre erőteljesebben jelentkezik, igen komoly környezetterhelést okozva. Viszont igen fontos idézni ismét csak a fentebb említett szakmai blogot, hogy „Összességében – bár ezt a környezetvédők feltehetően kevésbé hangsúlyozzák – az USA CO2-kibocsátása még a fáklyázás ellenére is jócskán csökkent azáltal, hogy több gázt égetnek és kevesebb szenet.” Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb kormányzati, vagy US-államok szintjén, szabályozókkal be fognak avatkozni a fáklyázások ilyen mértékű elburjánzásába, és büntető adókkal, valamint a szükséges infrastruktúra kiépítésének támogatásával csökkenteni fogják ezt a pazarlást és környezetszennyezést. Mindazon által lényeges hangsúlyozni, hogy ennek a nehezen érthető pazarlásnak a fő oka -, ahogy fentebb is idéztem - abban keresendő, hogy az amerikai palagáztermelők - talán paradox módon - ma már nem gázra, hanem a gázzal együtt kitermelt könnyű olajra hajtanak, mivel annak piaci ára jelentősen meghaladja a termelt gáz piaci árát.

Beszéljünk akkor most a repesztések során használt, és ugyancsak szívesen ostorozott vegyi anyagokról. Az igen komoly vád így hangzik:A repesztéshez felhasznált vegyi anyagok jelentős része veszélyes anyag: savak, biocidok, köztük számos rákkeltő, hormonrendszert károsító anyag. Egy amerikai felmérés szerint a repesztés során a földbe sajtolt folyadékban található 300 anyag 60 százaléka károsíthatja az agyat és az idegrendszert, 40 százaléka károsítja a hormonrendszert és a harmada lehetséges rákkeltő.” Először is a 300 anyag erős költői túlzás, nagyságrendileg sincs ennyi féle vegyi anyag benne. Ebben a hatalmas számértékben vélhetően már maga a H2O is külön vegyi anyagként szerepel, hozzá valamennyi - a természetben előforduló –, s a vízben természetes formájában található vegyülettel együtt. Mint ahogyan az is, hogy ennek 60 %-a károsítja az agyat csupán feltételezés, melyek a hivatkozott forrásokban sincsenek sem igazolva, sem bármiféle gyakorlati vizsgálattal alátámasztva. Mondhatni jellemző is a „zöld mentalitásra”, hogy olyan cikkekre hivatkoznak, amelyekben még maguk is csak kutatnak a témában, és nem igazoltak semmit. De nézzük meg akkor tételesen, milyen anyagokat használnak a repesztés során: hipó, nátrium-klorid, citromsav, etilén-glikol, poliakril-amin, szóda, glutar-aldehid, izopropanol, guar-gumi, bór-savak. Borzasztóan hangzik, csupa ismeretlen, vagy éppen ismert, de veszélyesnek hangzó vegyület!

palagáz5.jpg

Forrás: OGP

Csak hogy ezek mindegyike használatos a mindennapi életünk során, nap mint nap az itt használt mennyiség többszörösével érintkezünk, kenjük magunkra, vagy esszük meg. Bizony ezeket a ronda, „hormonrendszer károsító” és „rákkeltő” vegyületeket. Bizony ezek az anyagok találhatók a mosó, mosakodó és egyéb tisztítószerekben, a nők száján pompázó ajakrúzsban, a dezodorjainkban, ezzel sózzuk meg az ételt, ezt keverik a gumicukorba és a jégkrémbe, ezzel ízesítik az üdítőitalainkat. Hát ez tényleg rettenetes. És, hogy fokozzam még a megdöbbenést elárulom, hogy a repesztő folyadékok 99,51 %-a nem más mint víz és homok, a maradék 0,49 % csupán a fentebb felsorolt iszonytató anyagok keveréke. Hát ez tényleg elkeserítő, nem? Pláne, hogy mint korábban említettem, a repesztés maga egy zárt rendszerben történik, a lejuttatott folyadék jelentős részét visszatermelik és újra felhasználják, vagy éppen megtisztítják. Amennyiben a technológiában semmilyen szivárgás nincs, így azoknak a környezetbe való kerülését kizárhatjuk. A felszín alatti vizeinket pedig védi a fúrás során elhelyezett cementpalást.

Víz, víz, a drága víz!

És itt egy másik felvetésre kell reagálni, a felszín alatti vizeink védelme, mint egyik legkritikusabb és leggyakrabban emlegetett veszélyforrás. Ahogyan azt már korábban többször is említettem, az európai és az észak-amerikai palagáz előfordulások mélység szempontjából erősen különböznek egymástól, míg a felszín alatti víztároló rétegek itt is, ott is a felszíntől körülbelül 1800-2300 méteres mélységben találhatók. Ebből következően az észak-amerikai kontinensen, ahol a gázkészletek és a vízkészletek között csekély (néhány százméternyi) a távolság valóban több esetben előfordult, hogy a repesztés során használt anyagok, illetve a repesztéssel felszabadított földgáz megjelent a farmerek víz kútjaiban, meg lehetett gyújtani a csapból kifolyó gázt, illetve megmérgezték a vízzel megitatott állatokat. Erről készült az USA-ban igen komoly környezetvédelmi, majd társadalmi visszhangot kiváltó Gasland (Gázország) című dokumentumfilm is. Csakhogy, és itt utalnék vissza az észak-amerikai analógiák egy az egyben történő hivatkozásának helytelenségére, mivel az európai kontinensen, a vízadó rétegek és a nem-hagyományos gáz előfordulások közötti távolság nem néhány száz, hanem több ezer méter, azaz több kilométer. A hatalmas hőmérséklet és nyomás különbségek mellett, tehát a legfontosabb különbség a mélységben keresendő. A legsikeresebb repesztések sem képesek 150-200 méteres távolságnál nagyobbat repeszteni, azaz nincs olyan repesztési technológia, amely össze tudná repeszteni az aquifer rétegeket és az európai márgagáz rétegeket! Egyszerűen lehetetlen. palagáz4.jpgTehát minden erre hivatkozó és ezzel a veszéllyel riogató vészkiáltás nem más, mint indokolatlan és alaptalan hangulatkeltés. Ugyancsak felesleges pánikgenerálás azzal való ijesztgetése a gyanútlan honpolgároknak, hogy ez a technológia elfogyasztja előlünk a drága vizet, ki fogunk száradni, földjeink el fognak sivatagosodni. Nos, ez utóbbi lehetséges ugyan, de annak oka a klímaváltozásban keresendő és nem a márgagáz termelés technológiájában. Mert valóban nagy mennyiségű víz szükséges a repesztéshez, és egy-egy kútban 10-20 repesztésre is szükség lehet, de ahogy említettem korábban, a víz nem marad bent a rétegben, többször is felhasználható, akár több kút kiképzése során is, így ezt a repesztésenként átlagos használt 1500-3000 köbméternyi folyadékot nem szabad multiplikálni (megszorozni), mivel ugyanaz a vízmennyiség használódik fel többször. S a művelet végeztével jelentős része (75-90 %) megtisztítva visszanyerhető, és tiszta vízként felhasználható. Arról nem is szólva, hogy ezt a szükséges vizet nem feltétlenül felszíni vizeinkből, hanem kifejezetten erre a célra mélyített víznyerő kutakból termelik ki.

Természetesen a gázkutak fúrása során is fordulhatnak elő technológiai hibák (csak az nem hibázik, aki nem dolgozik!), ezért az aquifer tárolók védelmében folyamatosan figyelni (monitorozni) szükséges, hogy nincs-e a rendszeren olyan szivárgási/átfejtődési probléma, amit a víztest épségének érdekében azonnal el kell hárítani, hszen minden egyes új kút, jabb meghibásodási, átfejtődési veszélyt jelenthet. Igencsak fontos tehát -, még a repesztések megkezdése előtt - a kutak szerkezetének épségének (kútintegritás) többszörösen ellenőrizése, a cementpalást tökéletes zárásának visszaellenőrzésével. Ez egyébként a műveletet végzőknek is érdeke, hiszen nem hatékony olyan rétegbe nyomni a repesztő anyagot, ahonnan érdemi gázbeáramlás nem várható, mert az pénzkidobás is lenne.

Végezetül beszéljünk még arról, hogy engedik-e Európában a palagáz kutatást, vagy sem? Nos, bár volt rá törekvés és igen harcos környezetvédői lobby, hogy egységesen tiltást adjanak ki a repesztés miatt, de az EU végül úgy döntött, hogy nem ad ki ilyen tiltást. Európában Franciaország, Bulgária és Románia élt ilyen tilalommal, míg az Angliában korábban kiadott tilalmat feloldották azóta. Hogy mi, vagy éppen kik állnak ezek mögött a tiltások mögött most nem találgatnám. Az igen jellemző francia alakoskodásra kiváló példa, hogy míg Franciaországban teljes tiltást rendeltek el, addig a nagy francia olajvállalat (mely Európai harmadik legnagyobb olajvállalata), a Total aktívan kutat palagáz után Lengyelországban, illetve éppen mai hír volt, hogy a feloldott angol tilalmat követően intenzív márgagáz kutatásokba kezd angol földön. Hogy miért nem lehetett ezt az egyik legnagyobb márgagáz potenciállal rendelkező Franciaországban elérnie? Nos, a rossz nyelvek szerint, a palagáz térségek kastélyainak lakói (köztük valószínűleg a Total elnöke is), nem nézték volna jó szemmel, ha hatalmas birtokaik közelében fúrótornyok látványai zavarták volna meg a burgundi borok fogyasztásának élvezetét. Más rossz nyelvek pedig a bolgár tiltás mögött látnak ugyancsak cirill betűvel író súgótársakat, lobbistákat, akik nem néznék jó szemmel az európai kontinensen a márgagáz kutatások megerősödését. És itt nem a szerbekre gondolok, ugye ez világos?!

Így vagy úgy, de - a zöld energiák terjedése és az atomerőművel sokkal jobb CO2 kibocsájtási értéke ellenére - Európának szüksége van újabb gázforrásokra, s ha ezt az európai országok, saját országukban saját ásványkincseik révén (pl. márgagáz) biztosítják magunknak az energiafüggőség csökkentését, akkor erősen kétséges számomra, hogy hosszútávon elodázható a márgagáz kutatással való - természetesen gazdaságilag felelős, klímavédelmi szempontból fenntartható és környezetvédelmi szempontból is harmonikusan illeszkedő - foglalkozás. Én ebben hiszek.  

Együtt kevés lesz 2014-ben, közösen kell…

2013.02.11. 20:48 Holoda Attila

Közismert tény, hogy hárman-négyen ugyanazon cél érdekében, de külön-külön munkát párhuzamosan végezve, közel sem tudnak annyira hatékonyak lenni, mint egy ugyanennyi főből álló, szervezett csapat, azaz a régi film címét idézve, „2x2 néha 5”.

Olyan sokszor hangzott el az „Együtt” szó a szervezet nevének említésén kívül is a szombati Együtt 2014 évértékelő rendezvényén, hogy óhatatlanul is ez az „okosság” jutott eszembe. Bizony az Együtt hangoztatása fontos és előrevivő dolog, egy hamarosan párttá szerveződő mozgalom esetében pedig elengedhetetlen is, a közösség együttes erejének kiemelése, a szétszórt egyéni szándékok közös akarattá formálása érdekében. Érdekes, de rokonszenves triumvirátus beszédeit hallhattunk szombaton, már aki vette magának a fáradtságot és – egyéb szombat délutáni elfoglaltsága nem lévén - meg is hallgatta őket. Az önjelölt néptribun, a félradikális szakszervezeti vezér és a technokrata ex-miniszterelnök. Felkészülten és az újabb lehetőségtől láthatóan izgatottan érkeztek és várták ki, hogy a mikrofonhoz jussanak, hallatlan – már-már gyermeki - lelkesedéssel beszéltek, ám kevésbé felkészült szónokként és jól hallható retorikai hiányosságokkal hallgathattuk meg, miként értékelik az Orbán-kormány működését. És ami a korábbiaknál végre több is volt: beszéltek arról, mit, hogyan és kikkel szeretnének megvalósítani a részleteiben egyelőre nem ismert programot, az ellenzéki összefogást, s megtudhattuk azt is, hogy kikkel és hogyan nem. Hát ez is eldőlt. Nem tudnak egyszerű mozgalomként, megmaradni háttér civilnek, az orbáni választási rendszer(telenség) kikényszerítette belőlük, hogy újabb pártot alkotva, egyfajta motorjává válhassanak az Orbánt leváltani akaró ellenzéknek. Amíg pártok juthatnak be a magyar Országgyűlésbe és alakíthatnak ott frakciót, amíg pártok képviselőjelöltjeire és pártok listáira szavazhatnak a választópolgárok, addig hiú (és naiv) ábránd is volt abban reménykedni, hogy valamilyen új közjogi formációként megteremthetik maguknak a direkt beleszólás jogát a következő kormányalakításba. De nincs is ezzel semmi probléma, én legalább is úgy gondolom, hogy a normál demokratikus működés évezredes kialakulása során a leginkább hatékonyan programalkotó és később (több-kevesebb sikerrel) számon kérhető formáció a párt. De erről majd egy másik posztomban írok…

Térjünk inkább vissza a beszédekhez, illetve azok fogadtatásához. Amikor valaki egy új, egy addig még nem nagyon próbált dologba fog, természetes, hogy nem tud könnyed és végletekig kimunkált lenni. Így járt valamennyi szónok a beszédének ismertetésekor, leginkább az látszott rajtuk, mennyire idegen még számukra ez a szerep, mennyire elviszi a forma a tartalomról a figyelmet. Bevallom, nekem nincs túl nagy véleményem Juhász Péterről, nem véletlen, hogy az „önjelölt néptribun” jelzővel illettem fentebb, mert a minden és mindenki tagadásán és elutasításán túl eddig igazán megfogható dolgot még nem hallhattunk tőle, ráadásul legitimitásának alapja eléggé ködösnek mondható, nem teljesen világos kik és milyen feladattal predesztinálták erre a Milla-elnök pozícióra. Ugyanakkor ez a mostani beszéde – annak ellenére, hogy látszott rajta, az öltönyös-nyakkendős megjelenés nem igazán az ő terepe, kedvesen sután előadva, de mégis nagyságrendekkel konkrétabb és elemezhetőbb volt. Ahogyan egy blogban ügyesen megállapították, könnyedén orozta el Orbántól a „polgár” kifejezést, mely mostantól – bár megkockáztatom már elég régóta – nem kicsit disszonánsan hangzik majd a polgárság szükséges kialakulásáról vizet prédikáló, ám tényleges tetteivel és a hatalma megszilárdítása érdekében kialakított rendszerével szomját sokkal inkább nemesebb nedűvel (borral) oltó miniszterelnök szájából.

Kónya Péter hozta önmagát, s bár a hallgatóság némileg eltért az általa jól ismert szakszervezeti tagságtól, a szükséges és megoldandó feladatok felsorolásában kizárólag a munka világának aktuális és akut bajaira koncentrálva, továbbra is azt a képet erősítette, hogy ő a dolgozó emberek képviselője, az érdekképviselő. Ezt mintegy megerősítendő a bejövetelekor és a beszéd lezárásakor a „munkásököl” levegőbe lendítése is ezt sugallta, dolgozói érdekvédelem vagyok. Kicsit erőltetettnek és esetlennek is tűnt – vélhetően egy prezentációs tréningen tanulta, hogy valami személyest is vigyen a beszédébe -, szinte egyedül abba bonyolódott bele, amit lazán kellett volna közbevetni, a hóvirág és a saját személyes kapcsolatát…

Az első két szónokhoz képest Bajnai sokkal rutinosabbnak, alaposabbnak és felkészültebbnek tűnt. Bár ő maga korábban nem kampányokon szerezte miniszterelnöki tisztségét, így a valódi választási fronton sosem edződött, ám a kormányfőségével járó számtalan közéleti szereplés sokkal rutinosabb előadóvá tette, bár van még tanulnivalója rendesen. Ahogyan azt a kormánypártiak és a jobbikosok közül többen is megjegyezték, olykor valóban unalmasnak hatott, hiányzott belőle a szónoki lelkesedés tüzének méltó közvetítése. Ezzel együtt a beszéd igen jól felépített, az Orbán-kormány által megsértett valamennyi rétegnek üzent, külön hangsúlyozva a legaktuálisabb célcsoportoknak (Egyetemistáknak, középiskolásoknak: „Hiszek egy olyan Magyarországban, amely nem bezárja az iskolák kapuit a gyerekeink előtt, hanem megnyitja azokat. Mert tudja jól, hogy az iskola, az egyetem kapuja nemcsak tantermekhez és előadókhoz vezet, hanem a tudás által egy jobb élethez is.”; Szülőknek: „2014-et követően úgy fogunk kormányozni, hogy Magyarországon egyetlen gyermek se mehessen éhesen iskolába, egyetlen gyerek se fekhessen le éhesen! Ez a számomra, magyarként, apaként – és most már politikusként is –: becsületbeli ügy. Becsületbeli ügy, amiből nem fogok engedni!”).

Látszott, hogy míg az első két előadó beszédeit vélhetően saját maguk írják, addig a Haza és Haladás Alapítványban fókuszált team, komoly szakmai és kampányismerettel a háta mögött, egy jól tagolt, logikusan felépített és az érzelmi hívó pontokat a legmegfelelőbb helyen beillesztő („Gyertek velem, csatlakozzatok a remény koalíciójához! Mondjátok el a szomszédoknak, a munkatársaknak, a barátoknak, hogy újra van remény. Van remény, mert van erő, amely szembeszáll a reménytelenség kormányával.”), gondosan megtervezett beszédet állítottak össze közösen. Csak a lelkesedés továbbadása, az igazi „forradalmi tűz” hiányzott belőle. A retorika is olyan, mint egy zenemű. Vannak benne lágyabb andalító tételek, amiket felvált a forte, a megfelelő helyen bevetett fortissimo. Magyarán, az érzelem közvetítése. Ami Orbánt és Gyurcsányt például magasan fölé emeli a hagyományos szónokoknak. A beszéd jól kimódolt felépítésére utalt az is, hogy végre külön-külön is szólt a „remény koalíciójába” várt pártokról is. Olykor igen keményen. A szocialistáknak például – joggal – olvasta a fejükre, hogy sem elég hitelességgel, sem elég - korábbi kormányzásuk ellenére - szakmai felkészültséggel, sem pedig elegendő szavazóval nem rendelkeznek ahhoz, hogy egy ellenzéki koalíció kizárólagos vezetői szerepére áhítozzanak, arra meg végképp nem, hogy egyedül is képesek legyenek elzavarni Orbán kormányát. Még akkor sem, ha Mesterházy ügyes tempóérzékkel kapta el a pillanatot, az október 23-i gyűlést követő, törvényszerűen múló lelkesedés idején, hogy kezdeményezőként lépjen fel. De ők azt már nem azonosították be, hogy valójában ez a kezdeményezés maga okozta az Együtt 2014 közvélemény-kutatási drasztikus mértékű visszaesését is, mert valóban „ma milliónyi olyan ember él Magyarországon, aki soha nem lenne hajlandó az MSZP-re szavazni”, és ez az egy millió ember hátrahőkölt az MSZP vezető szerepének megcsillantásakor, és nagyon is szükség volt arra, hogy Bajnai szájából halljuk, milyen viszonyt kívánnak a szocikkal kialakítani a nagy menetelésben. Az MSZP szokás szerint vak, amikor saját háza táján kell körbenézni, nem képesek felfogni, hogy a régi arcokkal, a régiek hiteltelenségével soha nem fognak kilépni a jobboldal által ügyesen köréjük rajzolt ördögi körből. Nota bene ezt az ördögi kört még csak nem is a fideszesek rajzolták egyedül, hanem a szoci pénztár kulcsát a mai napig zsebében szorongató pártpénztárnok, Puch László és köre jelentősen besegített. És a kulcsot még ma is ők őrzik…

Mint ahogyan Gyurcsány sem tud, - egyszerűen habitusából adódóan - nem képes hátrébb vonulni a politikai játszótérről, kiváló lehetőséget adva a jobboldalnak, hogy mindig, minden körülmények között vele „ellenpéldálózhasson”. Én elismerem: a DK azért van, mert Gyurcsány vezeti. Ő a párt lelke, lélegzete és megjelenése (most itt nem igen számolnék a Gyurcsány-klón Molnár Csabával, aki legalább annyira antipatikus figura, mint imádott, gesztusaiban és beszédmodorában is majmolt főnöke). Ha Gyurcsány nem lenne, nem lenne DK sem, mint ahogyan nem is igen van rá szükség. Így ebben a mostani formában semmiképp sem. És minél erősebb lesz az Együtt 2014, annál kevésbé lesz igény arra, hogy egy "másik" balközép-liberális oldalról is legyenek adekvát válaszok a felmerülő problémákra. Az nem segít ezen (sőt, inkább kontraproduktív), hogy van egy véresszájú Gyurcsány-védelmező Gréczy Zsolt személyében, aki blogjában litániaszerűen sorolja, hogy Gyurcsány idején mi volt jobb, mint most. Hiszen mindezek ellenére is mindenki pontosan tudja, Gyurcsány nem volt jó miniszterelnök, csapnivalóan gyenge volt. Habitusát, vezetőképességeit és gyakorlati érzékét tekintve egyaránt. Kiváló ideológus lehetne, jó szónok (annak persze, aki szereti ezt az Orbán-Gyurcsány ripacsba hajló stílust – mielőtt bárki nekem ugrana, jelzem, hogy a közemberek általában szeretik a ripacsokat!). Törvényszerű bukásában nem az őszödi beszéd volt a hibás. Mindenki pontosan tudja, - vélhetően Orbán is tökéletesen megértette, mit akart vele mondani elődje. Nem az a beszéd volt a káros. Hanem ami odavezetett, az Út Őszödig…

Az LMP-t viszont két szemérmes mondatban temette el Bajnai, és a mai állapotot tekintve, magam is úgy gondolom, hogy az elschifferesített LMP sikeresen kibetlizte magát a mostani magyar politikából, lelkük rajta. Hogy az alakulófélben lévő Párbeszéd (PM) képes lesz-e határozott és végre hiteles zöldliberális párttá formálódni, az még a közeljövő zenéje. Én szurkolok nekik, mert van támogatórétegük és szükség van erre a korai Fideszt idéző mentalitásra a politikai palettán. Karácsony Gergely és Jávor Benedek pedig kellően felkészült jó vezetők lehetnének, ha mernének szembenézni a vezetés felelősségével végre!

De egy valamit a mostani beszédek után biztosra vehetünk: az Együtt 2014 nem gondolja, hogy egyedül is képes győzni. Az Együtt 2014 nem gondolja, hogy elég ezt a soron következő választást „csak” megnyerni. És azt is tudják, hogy ehhez együtt kell menni sokakkal, akiknek üzentek, sok párttal, akiket megszólítottak, mert nélkülük nem megy. De egy valami kevés lehet a győzelemhez. Az együttlét. Dolgozni kell. Közösen kell dolgozni, és össze kell, igenis KELL! hangolni a feladatokat, azt a minimál kormányprogramot, amiben ez a szélesre kényszeredő összefogás minden tagjának meg kell állapodnia. Nem lózungokra és látszat-egyeztetésekre van szükség, mint amikről az MSZP által jelenleg szervezett ellenzéki megbeszélések folynak. Ezt ma már senki nem veszi be, s ezt igen pontosan ismerte fel a Bajnai vezette Együtt 2014 is: „nem engedem szem elől téveszteni az október 23-án meghatározott közös célt, az Orbán-kormány leváltását. Nem engedek se elterelő hadműveletnek, se bekerítő manővernek. És nem engedek azoknak a kisszerű politikai játszmáknak, helyezkedésnek, önérdekű taktikázásnak sem, amelyeket nálam jobban ma már csak a választók unnak…” Ezt közösen kell először is BELÁTNI, utána a kihívásokat MEGFOGALMAZNI, a feladatokat KIOSZTANI és KÖZÖSEN VÉGREHAJTANI. Nem külön-külön, hanem vezetett és határozottan irányított csapatként, mint egy projektet, egy háborút. A tábornok személyén sok múlik, de a vezérkari tiszteken is…

Persze a fanyalgók tábora nyomban megszólalt a beszédet követően, az index.hu-tól kezdve a hvg-n át Török Gáborig, de igazi kritizálni valót két dologban véltek a szemére vethetőnek, az egyik, hogy kik ültek a VIP-székekben, az első sorokban. Kit érdekel?! Majd akkor tessenek ezt előhozni, ha a formálódó ellenzéki összefogásban komoly szerephez is jutnak a letűnt idők prominensei, Kunczétól, Drazsén át egészen Suchman Tamásig. Addig ez valójában csak arra jó, hogy lehessen hivatkozni: lám, ez is ugyanaz a kör, akit 2010-ben elzavartatok, majd szépen vissza fognak lopózni a színfalak mögött. Én hiszem, hogy ezt nem engedik, s erre nekem egyelőre nem is Bajnai, hanem a Péterek személye (Juhász-Kónya) a garancia. Ezzel az "első sorban kik tapsolnak, meg kik ülnek a nézőtéren" dologgal amúgy is mindig felbosszantanak a sajtó jeles képviselői, akiknek sokkal nagyobb felelősségük lenne az elhangzottak közvetítésében, mint a találgassunk, "ki és mi állhat a háttérben, ki vajaz le kit?" állandó kombinálásával. Kit érdekel például, hogy a Békemenetben az első sorban menetelőknek egy szemernyi emberi és politikai hitelessége sincs, az Ötöstagkönyvtől kezdve, a megufósodott, kiöregedő rockzenészen át, a kiugrott MSZMP-s Pártélet szerkesztőig és a saját magának buszgyárat privatizáló laptulajdonosig? Mindenki tudja róluk ezeket, mégis ott menetelnek mögöttük. Nem miattuk, Viktorért.

Ja, és hogy csupa öreg, idős ember ment el Bajnaiékhoz? Ez először is nem igaz. Másodszor pedig: miért, a Békemenetben csupán fiatalok menetelnek? Nem. Na ugye. Bajnainak például az erre „vádpontra” adott frappáns elővágása, kifejezetten jó bon-mot volt: „Egy idős asszony például azt mondta nekem legutóbb: „Miniszterelnök úr, én a gyerekeim helyett is jöttem. Ők még nem mertek személyesen eljönni, mert az egyik lányom tanár, a férje meg kisvállalkozó. De engem küldtek maguk helyett is. Nekem már nincs mitől félnem.

A másik, amit kritizáltak benne, hogy nem volt sok konkrétum a programjukból. Na de könyörgöm, ki az, aki egy évvel a választások előtt egyrészt már kész programmal bír, másrészt kiadja magát az ellenfeleinek? Senki. Ráadásul még most akarnak párttá alakulni, majd utána ellenzéki koalíciót összehozni, szóval egyáltalán nem időszerű ilyet számon kérni rajtuk. Amennyire konkrétak lehettek a mostani időpontban az mind benne is volt, sőt a beszédekben megszólítottak és az üzenetek számát tekintve nem gondolom, hogy bárkiben hiányérzet támadhatna.

Mindezzel együtt én még így is korainak tartom ez az egész 2014-es kampány kezdetet ennyire előre hozni, félek tőle, hogy mindkét oldalon kifúj a lelkesedés és az ötletbazár, mert akkortól majd unalmassá válik a homokozó megszerzésért folytatott óvodás színvonalú sárdobálás, ami elriasztja a választókat és minden marad a régiben, maradhat Orbán a a mostani helyén 2014 után is. Tudom, van olyan erő, aki talán éppen erre játszik. Ha hagyjuk…

Unortodox foci

2013.02.08. 16:44 Holoda Attila

Ha már állatorvosi lónak titulálta a Véleményvezér szerzője a magyar központosítás „sikertörténetét”, maradjak én is egy „állati” hasonlatnál: eltaláltátok szarva közt a tőgyét ezzel az írással. Kicsit csodálkozom is, hogy még egyik felkért és nagy tudású hozzászóló sem ragadott ízibe billentyűzetet, és sebtében lecsapva a magas labdát, ráfűzhette volna a problémák gyökerét erre a kérdéskörre. Ugyanis valóban itt van a kormányzási „kudarctörténet” lényege, stílszerűen itt van az eb elhantolva, hogy bizony a nagy lelkesedés és elszántság mellett a közel s távol kormányainak (kiemelten beleértve a mostanit) a leges legnagyobb hibájuk volt a megvalósítások során, hogy gőzük nincs róla, hogy is kell azt csinálni! Mert soha nem csináltak még ilyet. Így aztán elvész a legjobb szándék is, ha a bevezetésével bekövetkező változást képtelenek levezényelni. Már pedig ez így van, ha elismerik, ha nem. Egyszerűen nem értenek hozzá. Már pedig aki valaha is volt részese komolyabb akciók, projektek és változások megvalósítási folyamatának, az pontosan tudhatná, hogy nem attól lesz valami bevezethető, hogy a Főnök kiadja az ukázt. Nem attól, hogy papíron megfogalmazzuk, jogszabályokkal (egyébként többnyire rosszul!) leírjuk a kívánatos „új rend” működési feltételeit. Nem attól lesz megvalósítható, hogy lehetetlen határidőket tűzünk ki hozzá (lehetőleg holnaptól!), és nem is attól, hogy felelőst nevezünk meg, és attól meg végképp nem, hogy hangzatos sületlenségeket kommunikálunk róla orrba-szájba, mintha minden úgy működne, ahogyan azt megálmodta és elrendelte a Főnök. Értem én az ifjonti lelkesedéseket, melyek – félve a belső szabotázs egyébként erősen létező veszélye okán - ab ovo elutasítják azok bevonását a változási folyamatokba, akik ismerik a rendszerek belső működését, akik képesek felmérni a változások lehetséges hatásait és tapasztalatuk okán előre is be tudják azonosítani a buktatókat, amikre előre fel kell(ene) készülni. Ahogy a cikkben is írva vagyon, a magyar (de megkockáztatom, hogy általában a) közigazgatás nem alkalmas ilyen programok levezénylésére, hiszen ez nem volt sosem feladata, csupán megteremt kereteket, és ellenőrzi a végrehajtást, de nem csinálja saját maga. Ahogyan ki lett hagyva az energetikai rendszerek felemás reformjából az energetikai szakma, úgy lett „kifelejtve” a magyar oktatás átalakításából a hozzáértő pedagógusok hada. Ez persze egyáltalán nem véletlen, a mindenkori kormányzásnak kényszerképzete, s a mostani ebben minden elődjén túltesz, hogy a régiek, a „begyepesedettek” bevonása az átalakításokba, maga a bekódolt kudarc, hiszen eddigi egzisztenciájukat mentendő belülről bomlasztják majd a kiváló szándékot, s hozzáértésüket kizárólag a „miért nem lehet megcsinálni” szándék mögé csoportosítják majd. Ezért aztán nem kérdezünk meg senkit, majd mi elrendeljük, kitaláljuk, ők meg kénytelenek lesznek lenyelni a békát! Igen ám, de éppen ezért nem veszik észre, hogy minimális hozzáértés, szakmai tapasztalat híján a jól működő (vagy éppen rosszul, de működő) rendszerekbe nem lehet büntetlenül belenyúlni. Kívülről (és felülről) minden olyan egyszerűnek látszik, a tapasztalatlan ifjoncok serege pedig még annyira kezdő, hogy a saját képességeinek felmérésére sem képes, így gond nélkül vállalnak be bármit, legyen az BKK-vezérigazgatói pozíció, helyettes államtitkárság, frakcióvezetés, bármi. A lényeg, hogy hirtelen legyünk a magasban, hatalmas és intellektuálisan kidolgozott dumákkal fedjük el a valóságot és a problémákat, csináljunk mindent, ahogyan a Főnök azt megálmodta, vagy legalább is mondjuk azt, hogy azt csináltuk. Tegyük hozzá a Főnök „álmai” is egyaránt nélkülözik a valóságot, annak okán, hogy – tényleges vezetői és megvalósítói tapasztalat hiányában – maga is megmaradt ifjonti lelkesedésű tapasztalatlannak, komolyan bízva abban, hogy erőből és határtalan munkabírásból minden legyűrhető. Pedig a dolgoknak és embereknek érni kell. Olyan nincs, hogy mostantól a gyerekek 4 hónapra szülessenek, csak mert a Nemzeti Együttműködés Kormánya úgy döntött. Mindennek és mindenkinek meg kell érni az életre, a feladatra, a pozícióra. Tapasztalni kell. Fel kell nőnie a feladathoz. Végig kell járni egy program megvalósításának minden lépcsőjét, hogy felkészülhessünk arra, milyen buktatókat, milyen előre kidolgozott lépésekkel előzhetünk meg, hogyan gyűrjük le a váratlanul felmerülő akadályokat. Aki nem csinált ilyet, az nem fél tőle. És ha mégis felmerül, akkor másokat hibáztat majd, a körülményeket, a kudarcra spekulálókat, pedig csak fel kellett volna készülni. Olyan ez, mint a foci! Sőt, az egész ország csupán olyan, mint a foci! Mindenki ért hozzá, mindenki jobban tudja mindenkinél, mit és hogyan is kellene csinálni. Csak valahogy az eredmények nem jönnek sosem… Én nem szeretem a focit. Helyesebben a magyar focit nem szeretem. Elnézést is kérek minden focirajongótól, de számomra 86 júniusában (Irrapuato-Mexikó, 0:6) elmúlt valami a futball iránti szeretetemből, és az utóbbi időben sem jött vissza. Szóval foci ez, tipikusan magyar foci.
És a Főnök bizony egy rossz futballista. Talán jobb lett volna az országnak, ha annak idején a focipályákon találja meg az érvényesülés megfelelő módját, de sajnos nem így lett. Nem arról van szó, hogy ne hajtaná végig a meccseket, ne futna annyit, hogy nézni is elfárad a szem, és nem lankad a lelkesedése sem. Egyszerűen nem tud focizni. Illetve csak ennyire tud. Mindnyájan jól ismerjük a pályákról, haveri focimeccsekről ezt a típust. Valahogy senki nem szereti igazán őket. Néhányan csodálják a munkabírását, a lelkesedését, hogy tényleg nem ismer elveszett labdát, senki nem áll le vele vitatkozni, senki nem mer/akar ellentmondani neki. Mindenkivel veszekszik, mindenkit leüvölt, senki nem elég jó neki, mert nem azt csinálja, amit ő elképzelt. Én sosem akartam az ilyenek csapatában játszani. Pedig hajt, fut, robotol, ott van mindenütt, a mellette elfutni akaró ellenfelet, „vagy a labda, vagy a baba” alapon kíméletlenül felvágja (és nem is érti, hogy miért fúj a bíró!), nincs számára elveszett labda és nincs számára elvesztett mérkőzés sem. Megszerzi a labdát, előreíveli, bele a sűrűjébe, hiszen „nektek csak be kell rúgni a gólt”, majd zsörtölődik, morog mindenkivel, amiért az még sem sikerül. Ennyit tud: előrevágni a labdát, majd lesz valahogy alapon, csináljatok vele ott valamit, semmilyen eszköz nem elítélendő: a lényeg, hogy gól legyen. „Nem lett?? Hogy-hogy?! Én berúgtam volna.” Soha nem rúgott még gólt persze, ezért is nem tudja milyen berúgni, vagy nem berúgni. Ő csak elképzelni tud, hogy majd ott elől góóóóól lesz, tehát nektek csak annyi a dolgotok, hogy be kell rúgni. Punktum. Egyszerű nem? Hajrá Magyarország, Hajrá magyarok! Mi az, hogy nem lett gól?!  Ti tehettek róla. Meg a bíró, meg a partjelző, meg a pálya, meg az alapvonal, meg az ellenfél, no és persze a hozzá nem értők hada, a közönség! De sebaj, majd megmagyarázzuk, hogy tulajdonképpen mi nyertünk, csak éppen az ellenfél csalt, és a bírók rosszindulatának és felkészületlenségének köszönhetően az ő nevük mellett vannak eredmények, nekünk csak a nulla maradt. Na, de milyen szép nulla ez! Kerek, egészséges, teli erővel, mondhatni egy unortodox tízes. Majd, ha elég érettek és felvilágosultak lesztek, ti is megértitek. Belátjátok, hogy csak a mi csapatunk a CSAPAT, az összes többi (pálya, partjelző, bíró, ellenfél=ellenség) csak kellemetlen velejárója a meccsnek. Tulajdonképpen nem is kellenének, ha saját sikerünk nem az ő legyőzésük által válna valóságos forradalommá. Minket nem lehet legyőzni. A meccs addig tart, amíg én mondom. És csak akkor lehet vége, ha mi győzünk. A mi csapatunk a haza, s az nem lehet ellenzékben… Addig is építünk neki egy csomó focipályát jó drágán, hátha addigra megtanulunk mi is focizni, vagy addigra mindenkinek beleverjük a fejébe, hogy, amit mi csinálunk az A foci. Unortodox foci.

Vízügyeinkről...

2013.02.08. 16:32 Holoda Attila

Nézzünk szembe az igazsággal (Galamus.hu írása)

Ideje lenne végre szembenézni a tényekkel, a Duna szabályozását, hajózhatóságát és energiatermelő képességét megakadályozó Duna-kör politikai hozadékán túl csak kárt és behozhatatlan hátrányt okozott az országnak, pusztán politikai megfontolásból.
Ha komolyan akarunk foglalkozni a hazai energiaproblémák megoldásával, épp itt a 24. óra, hogy ismért elővegyük a Duna energetikai hasznosításának lehetőségét!
Hol az a bátor politikai erő, aki meri ezt végre felvállalni?!?

A krumplileves szellemisége örök és megbonthatatlan!

2013.02.08. 14:56 Holoda Attila

Kádár népe továbbra is szívesen játssza az álságosság és a „nem veszünk tudomást a piaci realitásokról” össznépi játékát, s ebben a nagy összekacsintós játszmában egyetlen politikai erő sem elég képzett és karakán ahhoz, hogy az olcsó látszat-megoldások helyett valódi válaszokat fogalmazzon meg, közérthető nyelven. E helyett sokkal egyszerűbb megtalálni egy közös, utálnivaló célpontot, a gonosz karvalytőkét, aki az eredendően szegény és sajnálatra méltó, mindenki által folyton csak támadott, kétkezi munkából élő magyar ember zsírján élősködik, s mint ilyen arra lett predesztinálva, hogy elvegye tőlünk, ami ab ovo a miénk. Az ertéel kettő, a kapitalisták karvalyok, a magyar az szegény, a krumplileves meg krumplileves. Egyszerű válaszok, még egyszerűbb axiómák. Így aztán nem is marad más a különféle politikai erőknek, mint ebből kiindulva, egymásra licitálva követeljenek még többet valakitől, valamitől, lehetőleg valamilyen megfoghatatlan, tőlünk – látszólag – függetlentől, hogy most már aztán igazán adja ide azt, ami minket illet. A hazai pártok egymást múlják felül baloldaliságban, az egyenlőség mindenkinek jár ígéretében, legyen szélső jobboldalon, jobboldalon, középen, vagy éppen baloldalon. Olcsó gázt és villanyt, magas fizetést, ingyenes oktatást, kedves és elégedett egészségügyet, a parasztnak földet, a munkásnak munkát, és így tovább…, mert ez nekünk jár. Hiszen itt mindenki szegény, mindenkinek egyformán rossz, mindenkit igazságtalanul bántanak, kivéve a gazdagokat. A gazdagokat, akiket gyűlölünk, és mégis mindenki hozzájuk szeretne dörgölőzni, keressük a kegyeiket, mi is olyanokká akarunk válni, s hogy aztán majd "a pénz nem boldogít", ez igaz, de ez már akkor legyen a mások (a szegények) problémája…

Nálunk egyszerre szégyen és dicsőség gazdagnak lenni. Nálunk szinte dicsőség, ám mégis szégyen szegénynek lenni. Ez ilyen „egyszerű”. S ez az ellentmondás, nem hogy nem zavar itt senkit, de erre egyenes pártpolitikát, kampányt lehet építeni. Ráadásul – sajnos - elég sikeresen is. Emlékezhetünk a szocialisták 2002-es „mindenkinek, aki eddig szegény és elnyomott volt, megígérünk mindent” kampányára, az elhíresült Lendvai Ildikó bon-mot-ra: „lassan mondom, hogy megértse: gázáremelés már pedig nem lesz”, azután Orbán 2006-os plebejus jelmezére, a pusztai Elvis frizurára, az egyszerű, de sportos tweed zakójára, ahogyan sajátjai körében állva meghallgatta a szegény emberek panaszát, és hát a mostani „rezsicsökkentés mindenek felett” idő előtt beindított kampánya is erről szól. Miközben persze mindenki gazdagságra vágyik, határozottan és ellentmondást nem tűrően ítéljük el és a közutálat tárgyává tesszük azt, akinek már van. A tényszerű magyarázatnál mindig is egyszerűbb út volt, keresni valakit, akik miatt ott vagyunk, ahol éppen. Mennyivel bonyolultabb lenne a közember számára is érthetően megfogalmazni a rendszerek működőképességének feltételeit, legyen az oktatási, egészségügyi, vagy energetikai rendszer. Bizony a rendszerek kiépítése is, de folyamatos fenntartása pénzbe kerül. Sok pénzbe. S ha van rá pénzünk (leginkább nincs!), akkor magunk hozzuk létre, ha nincs, akkor keresünk hozzá olyat, akinek van. Bankot (bizony erre valók a hitelek, s ezért olyan oltári nagy baj, hogy nem hiteleznek mostanság a bankok), szakmai és/vagy pénzügyi befektetőt, lehetőleg olyat, aki ért is hozzá, hogy számunkra – az elvárt színvonalon - működtesse azokat. Aki pedig befektet, az természetszerűleg nyereséget vár el érte. Hiszen a kisember is ezért teszi be a megtakarított pénzét a bankba, mert kamatot, nyereséget vár el érte. Akkor miért is kárhoztatnánk azokat, akik nem bankba helyezik el a pénzüket, hanem rendszerek létrehozásába és működtetésébe fektetve, szintén nyereséget várnak el. A bankok ezért veszik be a pénzünket, hogy aztán valahol befektessék, hitelként kihelyezzék, mert a betéteseknek valamiből kamatot kell fizetniük. A pénz akkor fial, ha dolgozik. Vannak jól jövedelmező, sok nyereséget hozó ágazatok és vannak kevésbé nyereségesek. Az oktatás, egészségügy gyengén jövedelmező (de, ha jól csinálják jövedelmező az is!) ágazatok, a bank, a biztosítás és az energetika viszont jól profitál. Az államnak oda kell befektetnie, ahol a kevésbé jövedelmező ágazatok fenntartása társadalmi és politikai felelőssége okán szükséges. Közhely ugyan, de igaz: az oktatási és egészségügyi rendszerek létrehozása és működtetése befektetés a jövőbe. A befektetés kockázata minimális, a társadalmi hasznossága könnyen kiszámítható, nyereségessége nem, vagy csak igen nehezen forintosítható. De nem is ezért van rájuk szükség, hanem a társadalom, egy kisebb, vagy nagyobb közösség fenntarthatósága és versenyképessége érdekében. A nyereségesebb ágazatokban való részvételre sokkal könnyebb jelentkezőt találni, amennyiben stabil, kiszámítható, átlátható és garantált megtérülést, reálértékben is mérhető profitot biztosító feltételrendszert alakítunk ki hozzá. Kormányzati hitelesség a piaci szereplők szemében az, ami manapság hiánycikk. A pénzügyi, ipari befektetések kockázata viszont sokkal magasabb, ezért joggal várhatjuk azt a mindenkori kormánytól, hogy ne kockáztassa az adóforintjainkból érkező bevételeit, mert az bizony el is veszhet. Bízzuk arra az ilyen kockázatos rendszerek működtetését, akik merik vállalni ezt a kockázatot, szakmailag és pénzügyileg felkészültek arra, hogy a mindenkori piaci (és nem szabályozási) körülményekhez igazodva fenntartsák a működőképességet és profittermelő képességet. Tudom, nagyon népszerű manapság azt híresztelni mindenfelé, hogy a karvalytőke eddig igen jól élt belőlünk, s most ideje, hogy elvegyük tőlük, ami a miénk. De nem szabad elfelejteni, hogy a különböző különadókkal, járadékokkal és kötelező árcsökkentéssel a működőképességük határára sodort befektetők egyúttal multinacionális cégek. Ha nem találják meg a számításaikat, akkor elmennek innen máshová. Elviszik a pénzüket, a szaktudásukat, a működtetési képességüket. Nekünk meg maradnak a – befektetések, felújítások és karbantartások híján - addigra teljesen leamortizálódott, tönkrement rendszerek. Akkor majd mit kezdünk velük? Az állam bácsi majd szépen átveszi, és?? Szakértelem híjján, mihez kezd vele? Na, majd most a földgáztárolóknál meglátjuk.

Működtetéshez pénz kell, vagy rezsidíjból, vagy adóforintból. Aki azt állítja, hogy e nélkül is működtethetők a rendszerek, aki azt gondolja, hogy valóban létezik non-profit gazdasági vállalkozás, az vagy előre megfontolt szándékkal hazudik, vagy egyszerűen nem ért hozzá. Ki tudja melyik a nagyobb probléma, ha mindez legmagasabb szintű kormányzati megnyilvánulás szintjén fogalmazódik meg?! A profit funkciója az osztalék (a befektető pénzbeli haszna), és a rendszerek bővítéséhez és fenntartásához szükséges forrás megteremtése. Valóban nem lesz osztalék (örülhetünk, nem viszi el a karvalytőke!), ha nincs profit, de nem lehet sem fenntartani, sem bővíteni a rendszereket nélküle. Természetesen az állam - jogosan elvárt - felelőssége, hogy a polgárainak mindenkori teherbíró képességeihez mérten befolyásolja a rendszereket működtető szolgáltatók által elérhető hasznot. Ebben a szolgáltatók partnerek lennének, csak egyszer ki kellene próbálni a párbeszéd mostanra elavult és amortizálódott technikáját. No és még valami: ehhez olyan szociális alapú nyilvántartás szükséges, mely a vagyoni helyzetet figyelembevevő, a valódi teherbíró képesség alapján képezne szociális rászorultsági hálót, s valóban azt segítené hozzá az általa nem megfizethető rendszerekhez, akik ezt önerejükből képtelenek megtenni. Ilyen nyilvántartás ma Magyarországon nincs, vélhetően megteremtése és működtetése nagyobb ellenállást váltana ki, mint az ügynökkérdés végleges lezárása, gyakorlatilag lehetetlen. Mivel ehhez legelőször is abba kellene hagyni végre az össznépi hazudozást a tényleges vagyoni helyzetünkről, be kellene fejezni az adóelkerülés általánosan elfogadott összekacsintásának gyakorlatát. Mert nem csak irigyelni kell a svájci, vagy a svéd adózási mentalitást, hanem tennünk érte. Ez a legnehezebb, jól tudom. Nálunk el kell titkolni azt, amink van. Mert az egalitárius hozzáállás hamisan sugallja a társadalom szereplői számára, hogy a „mindenki egyelő” elve az a vagyonra vonatkozik és nem a lehetőségekhez való hozzáférésre. Az oktatási lehetőségekhez és az egyéb szociális ellátó rendszerekhez való egyenlő hozzáférésért kellene tüntetni, nem pedig a mindenkinek egyformán alacsony rezsidíjaknak örvendezni, amit a végen úgyis mi fizetünk meg! Orbán elvtárs mondta: "ingyen leves már pedig nincs!" Olykor saját magát is vissznézhetné. meglepődne néhány 20 évvel ezelőtti mondatán...

Miközben egyre nyilvánvalóbban burjánzik az egyenlőtlenség, a javakhoz való hozzáférés lehetőségének korlátozása, a kormány közeli gazdasági és politikai körök durva és egyre arcátlanabb helyzetbe hozása. De erről nem beszélünk nyíltan, ergo nincs is. Mint a Kádár-rendszerben a kábítószerezés. Nem beszéltünk róla, tehát nem volt probléma. Most is ez van. A krumplileves mentalitás reinkarnálódott. Mindenki egyformán szegény és punktum.

Ezért aztán nincs is mit csodálkozni azon, amilyen komolysággal, őszinteséggel és hitelességgel töltik ki az országgyűlési képviselők a vagyonnyilatkozataikat, milyen arcpirító pofátlansággal tagadja le mindenki, amije van,amit így, vagy úgy de élete során megszerzett. S ha véletlen valaki rosszat szól („akinek nincs semmije, az annyit is ér”), vagy figyelmetlenségében mégis csak beírja a tényleges vagyonának egy részét, arra bizony össznépi utálat és megvetés zúdul, lehet kiposztolni a fészbukra, lehet kommentelni álnévvel, álképpel, fröcsögő nyállal jobbról-balról. Az én oligarchám nem is oligarcha, bibiii! Csak a te off-shore lovagod a tisztességtelen, az enyém az egyenesen Grál-lovag. Az én Közgépem az nem lop, csak a te Hajdú-Béted tedd tönkre emberi életeket…

És vannak, akik a háttérben, banki és nagyvállalati főnöki szobáik mélyén joviálisan mosolyognak az egészen, mert ők valahogy minden rendszerben a mi bankárunk voltak, ők mindenkinek a rendszerében készségesen és zokszó nélkül bevállalták a Robin Hood-adót, csökkentették a gázárat, működtették a szakmai kamarákat… Lehet, hogy ők a nagy túlélői a rendszereknek? Ja, és (nem mellesleg) a pártpénztárnokok sem vájták még ki egymás szemét soha.

süti beállítások módosítása