Ez a bejegyzés azért született, hogy a mostanság sokfelé, mindenfajta sajtóorgánumban, internetes hírportálokon  és személyes blogokon megjelenő palagáz-mizériáról és a környezetvédők indokolatlan riogatásairól, szakmai szemmel, de a szakmán kívüliek számára is érthetően megfogalmazza, amit a palagázról tudni kell. Előre is elnézését kérek minden földtudományokban és műszaki mérnöki tudományban jártas barátomtól, amiért a bejegyzés nyelvezete és alapossága nem lesz mélyen tudományos! Ez a poszt ugyanis, most nem nekik szól, hanem mindazoknak, akiket egyrészt érdekel a téma, másrészt mindazon magabiztos újságíróknak és a cikkeikhez kapcsolódó „mindenkor és minden témában jól értesült” kommentelőnek, akik az ilyen alkalmak során hihetetlen széles körben szórják szét szakmai ostobaságaikat a neten és az éterben, anélkül hogy akár véletlenül is, legalább egy kicsit hozzáértő szakemberrel lektoráltatnák az írásaikat. Ezzel sajnos – meglehet szándékosan, de lehet, hogy pusztán tudatlanságukból adódóan – sokkal nagyobb kárt okoznak az áltudományos szenzációra és környezetkárosító összeesküvés-elméletekre éhes olvasók fejében, nem egyszer gazdasági és politikai felhanggal fűszerezve, hogy még hihetőbbé tegyék azokat.

Ígérem, hogy nem leszek túlságosan bonyolult szakmai nyelvezetű, de alapismeretekre mégis szükség lesz, ezért kezdjük az alapoknál.

A szénhidrogének és keletkezésük

A szénhidrogének olyan szerves vegyületek osztálya, mely kizárólag szén és hidrogén atomokból áll, ezek képezik a kőolaj és a földgáz alapját. A kőolaj és a gázkondenzátum (melyet az ipari terminológia rendszerint könnyű olajként aposztrofál), gyakorlatilag pentánt (C₅H₁₂) és annál nagyobb szénatomszámú (C₆, C₇ és így tovább) szénhidrogén vegyületeket tartalmaz. Természetes formájában ezen kívül tartalmaz még más anyagokat is, mint rétegvíz, földgáz, kén és más ásványi anyagok is. Ezzel szemben a földgáz elsődlegesen metánt tartalmaz, illetve kisebb mennyiségben etánt, propánt, butánt és nehezebb szénhidrogéneket is. A kőszén és a szénhidrogének keletkezésének két, széleskörűen ismert elmélete van. Mi most maradjunk a leginkább elfogadott és keletkezésével logikusabban származtatott elméletnél, ez a biogén elmélet. Ennek a könnyen érthető lényege, hogy az általános iskolai biológiai órákról jól ismert fotoszintézis során a növények, a napenergia felhasználásával a széndioxidot oxigénre és szénhidrátokra bontják. A növények elpusztulását követően az elhalt növényeket tartalmazó üledék egyre mélyebbre és mélyebbre temetődik el, s ahogy növekszik az eltemetődés mélysége, s ezáltal a nyomás és a hőmérséklet, így ezek együttes hatására a szénhidrátok átalakulnak szénhidrogénekké. Ez az úgynevezett anyakőzetekben játszódik le, melyek általában finom-szemcsés kőzetek, közismertebbe néven fekete agyagmárga, vagy szénpala. A kőszén többnyire felszíni eredetű növényekből alakul ki. A kőolaj, mely folyékony szénhidrogén, nagy valószínűséggel egyszerű tengeri növények és állatok (planktonok) maradékából származik, míg a gáz halmazállapotú földgáz egyéb szárazföldi és tengeri eredetű szerves hulladékokból jön létre, a szén és a kőolaj keletkezésénél sokkal magasabb nyomáson és hőmérsékleten. E tények alapján, ismerve az adott geológiai szerkezet történetét (sebesség, nyomás-, és hőmérsékletváltozások az év milliók során) a geológiai kutatások megtervezésekor nagy valószínűséggel meg lehet becsülni nem csupán a szénhidrogének előfordulási helyét, de azt is, hogy milyen szénhidrogént várhatunk a kutatásainkból. Földünk emberi léptékkel mérve nem igazán ifjonti, hiszen több mint 4,5 milliárd éves, s története során bőven belefértek ezek az igen hosszú időszakok, melyek sok-sok millió évet, egyes esetekben több százmillió évet jelentenek a szénhidrogének keletkezése szempontjából. Tudom, hogy ez igen nehezen felfogható a mi érzékeinkkel, hiszen rohanó világunkban sokszor még a másodpercek is hosszúnak tűnnek, különösen, ha hozzáteszem, hogy az emberiség nagyjából 6-10 ezer évesnek tekinthető a Földön, így mindaz, amiről beszélünk most nagyságrendekkel korábban kezdődött el. Természetesen az is igaz, hogy ezek a folyamatok nem fejeződtek be, így szénhidrogének például most is keletkeznek, de ez a keletkezési folyamat szabad szemmel nem követhető lassúságú, ezért senkinek nem javaslom, hogy odaüljön egy ilyen kísérlet mellé, hacsak nincs ráérő 10 millió éve…

A keletkezett szénhidrogéneket a földkéregben, az egymáson kialakult különböző kőzetrétegek, azaz geológiai szerkezetekben folyamatosan jelenlévő hatalmas nyomás arra készteti, hogy a kisebb ellenállás irányába, a jobb áteresztő képességű kőzetek felé vándoroljanak (migráció), a különböző kőzetek között, egészen addig, míg valahol egy üledékes kőzetben (legtöbbször homokkő, vagy mészkő alapú kőzetekben) csapdázódjanak. Csapda hiányában egészen a felszínig is eljuthatnak a szénhidrogének, a természetben sokfelé fordulnak elő olajkibúvások (például kiváló írónk, Gárdonyi Géza: Egri Csillagok című könyvéből is jól ismert szurok), vagy gázkifúvások is. Tehát a szénhidrogének nem valamiféle földalatti nagy üregekben, barlangokban találhatók, hanem az üledékes kőzetek pórusaiban. A könnyebb érthetőség kedvéért képzeljünk el egy igen kemény és szabad szemmel nem is láthatóan pici pórusokat, s azokban kőolajat és földgázt tartalmazó szivacsot. Az esetek nagy többségében ez homokkő. A szénhidrogének sok millió éves földalatti „vándorlásukat” akkor fejezik be, ha egy olyan kőzettel (agyagmárga, vagy csak egyszerűen márga) találkoznak, aminek sokkal, de sokkal rosszabb az áteresztő képessége. Itt megállnak és felhalmozódnak, azaz csapdázódnak. Ezeket a geológiai csapdaszerkezeteket kutatják a geológusok, hogy vízre (ivóvízre és geotermikus termálvízre), olajra, vagy földgázra leljenek. A köznyelv is jól ismeri a vízzáró rétegnek nevezett agyagot, ami ilyenformán egy csapdaként lehetővé teszi számunkra, hogy az adott helyre lefúrva vízhez, vagy éppen szénhidrogénhez jussunk.

Palagáz, vagy mi??

Igen ám, de a sok millió éves földtörténetünk során keletkezett szénhidrogén olykor már ezekben az agyagmárga kőzetekben (anya-kőzet) is, rögtön keletkezésükkor beszorultak és egyáltalán nem voltak képesek sehova sem odébb vándorolni, elmigrálni. Ezek az úgynevezett nem-hagyományos szénhidrogének. És itt álljunk meg egy szóra!

A közvélekedésben egyszerűen „lepalagázozott” nem-hagyományos, vagy nem-konvencionális szénhidrogén egy gyűjtőfogalom. A palagáz is nem-hagyományos szénhidrogén, de nem minden nem-hagyományos földgáz egyúttal palagáz! (Emlékezzünk csak a „minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár!” általános iskolai mondásra! Itt is erről van szó.) Sőt, a palagáz kifejezés is önmagában egy elég helytelen fordítás eredménye, sokkal jobban kifejezi a valódi lényeget, ha inkább agyagmárga-gáznak hívjuk. Fogadjuk el, hogy olajpala (a nem-hagyományos kőolaj egyik, de nem egyedüli formája) létezik, de palagáz nem, nevezzük a könnyebb érthetőség kedvéért egyszerűen így: márgagáz! De ahogy említettem is, a márgagáz csupán egyik előfordulása a nem-hagyományos földgáznak, ezen kívül még több formája is létezik. Ilyen például szénben megkötve előforduló metán (coal bed methan=CBM), amely a szénbányászok életét megkeserítő és sajnos sokszor elvevő bányarobbanásokért, a sújtólégért felelős! Hazánkban nagyobb mennyiségben ilyen metángáz a Mecsekben fordul elő, az idő előtt felhagyott szénkészletekben. De a nem-hagyományos földgázok csoportjába tartozik a néhány éve közismert Makói-árokban lévő előfordulás is, melyet a szaknyelv medence-közepi gáz felhalmozódásnak (Basin Centered Gas Accumulation = BCGA) hív. További nagy csoportot jelent a tömött homokkő tároló kőzetekben előforduló tömött gáz (tight gas), mely jelentősen különbözik a márgagáztól, hiszen nem az agyagmárga pórusaiban szorult meg a földgáz, hanem egy igen tömött állagú, borzasztóan rossz áteresztőképességű homokkőben. A Makói-árokban lévő szénhidrogén is ilyen homokkőben szorult be az árok lesüllyedésekor, így lett belőle BCGA, azaz medence-közepi gáz előfordulás. Tehát jegyezzük meg jól: a makói előfordulás NEM palagáz (márgagáz)! Mint ahogyan a sokat emlegetett lengyel „palagáz forradalom” sem csak márgagázokról szól, hanem több területen "tömött gázról" beszélhetünk. Tudjuk be ezt a tévedést a szakmailag inkompetens sajtómunkások -, sok esetben bántóan - leegyszerűsítő nyelvezetének, melyet azután szívesen vesznek át politikusok és az egyszerű olvasók egyaránt. A nem-konvencionális szénhidrogén legnagyobb csoportját viszont nem is a márgagáz, nem is a szénbe ágyazódott metán, vagy a tömött tárolókba szorult gáz jelenti, hanem a mélytengerek alján megrekedt gázhidrát előfordulások. A gázhidrát egy speciális képződmény, mely földgázból és vízből jön létre, bizonyos hőmérséklet és nyomás hatására, s leginkább a „hó-kásához” hasonlítható. Ez a hidrát sokszor megkeseríti a földgáz szakemberek életét, amikor a vezetékekben kialakulva megakadályozzák a gáz áramlását, komoly műszaki és baleseti problémákat okozva. (Zárójelben jegyzem meg, hogy például ezért dolgoznak azon a gázelőkészítési technológia során, hogy egyáltalán ne legyen víz a földgázban, mert a hidrátképződés megakadályozná a rendszerek működését! És ezért is kapitális sületlenség és igazságtalan azzal vádolni a gázipari szakembereket, hogy szánt szándékkal „vizezik” a gázt! Éppen ellenkezőleg.)

Jelenlegi ismereteink szerint a nem-hagyományos szénhidrogének mennyiségüket tekintve sokszorosan meghaladják a hagyományos úton (keletkezés, vándorlás, csapdázódás) létrejövő kőolaj és földgáztelepekben megkutatott és kitermelés alatt lévő, vagy éppen megkutatás előtt álló szénhidrogéneket. Erre szívesen alkalmazzák is a szénhidrogén fajták „piramisábrázolását”, melyben a hagyományos szénhidrogének csupán a piramis csúcsát jelentik!

Ugyanakkor a nem-hagyományos kőolaj és földgáz nem csupán keletkezésében, de kitermelési technológiáját tekintve is nem hagyományosnak mondható, a piramis alkotóelemeinek nagy részéhez például még nem is áll rendelkezésünkre megfelelő technológia. Beszéljünk tehát egy kicsit a kőolaj és földgáz kutatásához és kitermeléséhez szükséges tudásról és technológiákról.

A kőolaj és földgáz kutatása és termelése

Eredetileg a szénhidrogének első kutatási próbálkozásait a felszínen valahol megjelent (leginkább kőolaj) kibúvások nyomán, illetve véletlenszerű feltárások nyomán (például kútásás, vízkútfúrás) feltárt előfordulások megtalálásából eredeztetjük. Ma már természetesen a tudomány és a technika fejlődésével korántsem a véletlenen múlik a szénhidrogének felfedezése, hiszen hosszú geológiai elméleti kutatómunka és gondosan megtervezett kutatási tevékenység alapozza meg. A szénhidrogének kutatása során, a geológusok felhasználják, a korábban feltárt és rendszerezett földtani ismereteket, geológiai adatbázisokat, térképeket és tanulmányokat. Tekintettel a szénhidrogének keletkezése fejezetben taglalt elméletekre, leginkább korábban felfedezett, de még nem feltárt üledékes kőzetek keletkezési helyére fókuszálva, különböző további vizsgálatokkal, földtörténeti elméletekkel alapozzák meg a leendő kutatás helyét. A perspektivikusnak ítélt területeken a legkorszerűbb geofizikai módszerek alkalmazásával, úgynevezett szeizmikus méréseket végeznek el, a szerkezeti és sztratigráfiai csapdázódások lehetőségeinek beazonosítására. A kijelölt objektumokat, geológiai szerkezeteket fúrásos kutatással tárják fel. Ezt hívjuk kutatófúrásnak (wild cat). A fúrás során egy lyukat fúrunk a föld mélyébe, elérve a célobjektum, sokszor több kilométer mélységben lévő rétegeit. A fúrás a szénhidrogének kutatásának és termelésének egyik leglátványosabb és egyben legveszélyesebb tevékenysége. A tevékenység során egymáshoz csavart csövek végén lévő speciális fúró forgatásával roncsolják szét az átfúrásra szánt rétegeket, lyukat mélyítve egészen a megcélzott rétegig. A fúrás során elmart kőzeteket a fúrási iszap segítségével öblítik ki a felszínre, s egyúttal ennek a vízalapú a fúrási iszapnak feladata az is, hogy az átfúrt rétegekben lévő különböző folyadékok (víz, olaj, gáz) felszínre áramlását is megakadályozza, mivel az éppen alkalmazott sűrűséget ennek megfelelően határozzák meg és keverik ki. A fúrás mélyítésével a használt és cementezéssel rögzített béléscsövek mérete egyre szűkül, így az elkészült fúrólyuk a végén egy teleszkópos, fejtetőre állított távcsőre emlékeztet. Azt hogy hol, milyen átmérőjű és szilárdságú csövet alkalmazzanak, a betervezett rétegsor és a várható nyomás-hőmérséklet páros határozza meg. A fúrás során kiöblített kőzetek elemzésével mindenkor pontosan tudjuk, hogy milyen kőzetben járunk és ott milyen folyadékkal (vagy gázzal) telített az adott réteg. A fúró átmérője természetesen nagyobb lyukat készít, mint a belehelyezett acélcső, ezért a cső fala és a megfúrt kőzet közötti teret cementtel töltjük ki, ami megszilárdul, így nem csupán biztonságosan fogja a kutat magát, hanem egyúttal megakadályozza, hogy egyik rétegből kikerülő folyadék (vagy gáz) átáramoljon a másik rétegbe, mondjuk az olaj a vizet tartalmazó rétegekbe. A lecsövezett lyukakban a béléscsöveken belülre beépítenek egy – jóval kisebb átmérőjű –, kifejezetten a szénhidrogén felszínre hozatalát szolgáló, termelőcsövet is. Ahhoz, hogy az szénhidrogént tartalmazó rétegekből a kőolaj, vagy a földgáz bejusson a cső belsejébe, s ezáltal a felszínre hozható legyen, a béléscsövet perforálni kell, azaz egy mélységbe lejuttatott szerkezet (perforátorpuska) segítségével, kis lyukakat kell belelőni, így teremtve meg a réteg és a kút közötti közvetlen kommunikációt. Ezt követően a cső belsejében, a benne lévő folyadék sűrűségének csökkentésével, a rétegnyomásnál kisebb nyomást hozunk létre, minek következtében a rétegből a folyadék/gáz a kisebb nyomású helyre, tehát a kútba, s azon keresztül – amennyiben a réteg energiája (nyomása) elegendő ehhez, akkor - a felszínre áramlik. A perforációt követően a kutat, illetve ezen keresztül a réteget tesztelik, hogy a pontos áramlási kapacitásokat és folyadéktulajdonságokat meghatározhassák. Ilyenkor van lehetőség a jobb beáramlás stimulálására is, amit legtöbbször a rétegek savazásával, vagy rétegrepesztéssel szoktak elérni. És itt álljunk meg ismét egy kitérőre!

Rétegrepesztés, a mumus

A nem-hagyományos szénhidrogének kitermelésének, környezetvédelmi és alkalmi „vádlói” rendszeresen emlegetik a rétegrepesztést, mint mumust, ami minden bajok okozója! Jól látható, hogy a réteg repesztése, mint beáramlást stimuláló eszköz már igen régen (több évtizede!) alkalmazzák a kőolaj-, és földgázbányászatban, tehát egyáltalán nem újdonságról, valamilyen új és különösen veszélyes tevékenységről van szó. Sőt, általában is elmondható, hogy a nem-hagyományos és hagyományos szénhidrogének fúrási technológiája és eszközei semmiben nem különböznek egymástól. Ugyanazok a fúróberendezések, ugyanazok a kútban alkalmazott eszközök, semmilyen titkos (különösen nem eltitkolt!), technikai trükk nincs. A repesztés során lehetővé tesszük, hogy a rossz áteresztőképességű kőzetek pórusai között jobb, hatékonyabb legyen a kommunikáció, azaz mesterséges csatornákat hozunk létre a kút és a szénhidrogént tartalmazó rétegek között. Ehhez vízbázisú, úgy nevezett repesztő folyadék benyomásával megrepesztjük a több kilométer mélységben lévő réteget (és csak azt!), majd a korábban szivattyúkkal benyomott folyadék visszanyerésével, egy szintén mesterséges műhomokkal (proppant) töltjük ki a repedést, nehogy összezáródjanak ezek a kis csatornácskák! Itt természetesen nem méteres kiterjedésű repedésekről van szó, hanem egészen kis átmérőjű, néhány centiméteres/milliméteres repedésrendszerekről, melyek áteresztő képessége természetesen sokkal jobb az áramlás szempontjából, mint a kőzet eredeti áteresztőképessége. Ahogyan említettem, a repesztésre szolgáló folyadékot (víz és repesztőanyag) teljes egészében visszatermeljük a kútból, mely tisztítás után ismét ugyanolyan víz lesz, mint korábban volt, azaz nem helytálló az a környezetvédői riogatás sem, hogy iszonyatos mennyiségű vizet pocsékolnak el a repesztések során, ezzel is környezetvédelmi kárt okozva! Való igaz, egy ilyen művelethez igen sok, több ezer köbméter vízre is szükség lehet, ám jól látható, hogy az csak eszközként lesz felhasználva, majd ezt követően ismét hasznosítható. Akár egy újabb repesztéshez is felhasználható. A mai technikai színvonal lehetővé teszi, hogy a repesztés során alkalmazott folyadék rendszerek teljesen zárt technológiában működjenek, így a repesztő folyadék sem a kútban lévő egyéb vízadó rétegeket, sem pedig a felszíni környezetet nem szennyezi. A kút mélyítése során átfúrt, vizet tartalmazó rétegek védelmét szolgálja a korábban vázolt cementezési technológia is.

Ahogyan arról korábban beszéltünk, a nem-hagyományos szénhidrogének esetén a kőzet áteresztőképessége igen rossz, gyakorlatilag nulla, így repesztés nélkül a kőolaj, vagy földgáz képtelen eljutni a kútba, illetve azon keresztül a felszínre, mert a saját pórusai (melyekben ott a bezáródott kőolaj, vagy földgáz) semmilyen kommunikáció nincs. Mivel a rétegrepesztésekkel, ezekben az igen kemény, és nagy szilárdságú kőzetekben nagyon nehéz repedésrendszereket létrehozni, így egy-egy repesztés hossza jó esetben is 100-150 méter. Ez viszont azzal jár, hogy ilyen kutakból sokkal többet kell fúrni ahhoz, hogy a rétegekben lévő szénhidrogént a lehető legnagyobb mértékben kitermelhessük. Tehát a leglátványosabb különbség a hagyományos és nem-hagyományos szénhidrogén termelésbe állítása között, hogy nagyságrendekkel több kútra van szükség, mint normál esetben. Csak példaként, a jobb érthetőség végett: a legnagyobb magyarországi hagyományos szénhidrogén mező, az Algyő-mező. Ennek letermeléséhez az elmúlt közel 50 év során 1000 egy néhány kútra volt szükség. Ez borzasztóan nagy szám, de ha hozzátesszük, hogy az algyői mezőben egymás felett és alatt több tucat földgáz és kőolaj réteg található, így ezek eléréséhez és szeparált termeléséhez szükséges volt egy ilyen mértékű kúthálózat kialakítása. Ugyanakkor a makói medence feltárásához, csak az ismert nagyságát tekintve – amennyiben valóban igazolódik a gázelőfordulás műrefoghatósága, akkor - 30 év alatt legalább 2000 kút fúrására lesz majd szükség. Ez mennyiségben az algyői kútszámnak a duplája, míg időben alig több mint a fele. Most arra külön nem térnék hosszasan, hogy ehhez a mennyiségű kúthoz, nem hogy Magyarországon, de egész Európában sincs elegendő fúróberendezés! És akkor képzeljük el, hogy csak hazánkban több ilyen mély medence van, nem csupán a Makói-árok, és Európában több ország – mostanság leginkább Lengyelország – készül hasonló nem hagyományos készletek feltárására, tehát komoly szervizoldali fejlesztésekre lesz szükség ahhoz, hogy ebből bármi is valóra váljon.

Félelmek, kockázatok a márgagáz fúrása és kitermelés során

Beszéljünk most viszont azokról a részben jogos, legtöbbször viszont alaptalan félelmekről és kockázatokról, melyek a márgagáz (palagáz) európai meghonosítását övezik, leggyakrabban a környezetvédők részéről. Őszintén remélem, hogy a politikai kommentelőktől már megszokott és számukra bizonyára teljes kielégülést okozó stílussal ellentétben, a harcos környezetvédők el is olvassák ezt a bejegyzést, mielőtt éles kritikai megjegyzésekkel támadják, hátha megkapják benne a válaszaikat, a tipikus kérdésekre, amikkel a márgagáz kutatásokat támadni szokták. Azért bocsájtom ezt előre, mert igen rossz tapasztalataim vannak e téren, és rendre azzal találkozom, hogy csak el kellett volna olvasni, mielőtt kritizálni kezdik az írásaimat. Hiába no, itt is igaz a legtöbb esetben: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna…

Először is kezdjük a leggyakoribb tévedéssel, miszerint a földgáznál rosszabb/drágább/szennyezőbb a márgagáz (palagáz). Nincs itt semmi csoda, a palagáz az földgáz, pontosan ugyanolyan alkotóelemekből áll, javarészt metánból, az égadta világon semmi különbség nincs köztük. Ha elfogadjuk azt a közismert mondást axiómának, miszerint egyik tojás olyan, mint a másik, akkor példaként azt tudnám mondani, hogy a palagáz és a földgáz között annyi a különbség, mint a svéd tyúktojás és a magyar tyúktojás közt. Azaz semmi. Viszont könnyen elképzelhető, hogy a tyúkok fenn északon, mondjuk a hideg és a kevés napfény miatt, kevesebbet és nehezen tojnak, így fajlagosan a svéd tojás előállítása többe kerül, mint a magyar, de amikor a serpenyőben sül, addigra ez már senkit nem érdekel. A tojás az tojás. Tehát megállapíthatjuk, hogy a palagáz se nem jobb, se nem rosszabb, mint a földgáz, hanem ugyanaz.

A másik közismert vélekedés, hogy a márgagáz (palagáz) mélyebben található, ezért lassabban jön fel a felszínre. Nos, ez sem feltétlenül igaz, mert a kérdés azonnal az: mihez képest mélyebben? Az európai nem-hagyományos készletek 3500-8000 méteres mélységben találhatók, míg az észak-amerikai kontinensen gázár forradalmat okozó készletek ennél sokkal magasabban (kevésbé mélyen) 500-2000 méteres mélységben már előfordulnak. Szóval, önmagában a mélység nem definitív eleme a nem-hagyományos földgáznak. Hogy mást ne mondjak, a horvát-magyar határon található Barcs-Nyugat földgázmező mélysége átlagosan 4000-4300 méter, pedig – noha kétszer olyan mélyen van, mint az USA-ban található márgagáz készletek - nem márgagázról van szó, hanem normál, hagyományos földgáztelepről. Való igaz, az európai hagyományos előfordulásokhoz képest, a nem-hagyományos földgáz esetén komolyabb mélységről beszélhetünk, ami egyértelműen drágább technológia és technika alkalmazását jelenti. Viszont – s erre majd még visszatérünk – ez a jelentős mélységbeli különbség az amerikai és az európai előfordulások között egyértelmű és határozott különbözőséget jelent azok egyéb környezeti és felszín alatti vízkészletekre gyakorolt hatását tekintve is. Miközben sokszor, és sokfelé szívesen hangoztatjuk különbözőségünket más országok és kontinensek gyakorlatához és az ott lévő körülményekhez képest, ez esetben a harcos környezetvédők szívesen és gyakorta hangoztatják aggályaikat, kizárólag az amerikai analógiákra alapozva. (Ebből is látszik, hogy az alapos és helyi körülményeket és sajátosságokat is figyelembe vevő utánajárás bizony nem az erősségük. Ha a Greenpeace azt mondta, hogy veszélyes és környezetszennyező a palagáz, akkor az és kész.)

Egy újabb gyakorta hangoztatott „nyomos érv”, hogy (és ezt most szó szerint idézném, mert ekkora sületlenséget nem tudnék magamtól még kigondolni sem): „Míg a megfúrt földgázlencséből a kőzetrétegek nyomása miatt évekig "magától" jön fel az energiahordozó, a palagáz kinyeréséhez éjjel-nappal robbantani kell, vagy pumpálni a mélybe a vegyszeres vizet.” Ez az állítás olyan mértékben nélkülözi az azonosságot a valósággal, hogy még bírálatával foglalkoznom is szakmai megaláztatást jelent, de kivételt teszek. Miközben korábban arról írnak, hogy mennyivel mélyebben van és emiatt mennyivel nagyobb a rétegben lévő nyomás a nem-hagyományos előfordulások mélységében, mint a hagyományosnál, egy könnyed logikai fordulattal a bíráló immár arról beszél, hogy ez mégis csak kevés és a márgagáz nem képes magától felszállni a kútban. Érdekes logikai bukfenc, különösen megfejelve egy „éjjel-nappal robbantani kell” kitétellel, aminek aztán az égvilágon semmi köze nincs amúgy a rétegnyomáshoz, a „vegyszeres víz pumpálásáról” nem is szólva. Ahogyan azt a repesztésről szóló fejezetben is leírtam, a rétegek repesztéséhez leggyakrabban nem robbantanak, különösen nem „láncrobbantanak”, hanem folyadéknyomás segítségével megrepesztik a kőzetet. Viszonylag sokszor kell ilyet csinálni, mivel a repedések könnyen összezáródhatnak, de azért az „éjjel-nappal” kifejezés még az írói szabadsághoz is kissé durva elrugaszkodás a valóságtól. A „vegyszeres víz pumpálása” pedig vélhetően arra a savazási műveletre utal, mely a hagyományos szénhidrogén termelésben is szokásos (tehát megint csak nem a palagáz termeléshez kapcsolódó újdonságról van szó!), savas áztatást jelenti, melynek az a funkciója, hogy kiáztassa a repedésekből mindazon mechanikai szennyeződéseket, melyek akadályozzák a gáz beáramlását a kútba. Tehát megint szó sincs folyamatos és éjjel-nappali műveletről, időnként kell ilyet elvégezni, amikor csökken a beáramló gáz hozama.

A repesztéshez kapcsolódó félelmek gyakori felnagyított kiváltója, a repesztések okozta szeizmikus rengések, kisebb-nagyobb földrengések. Nem zárható ki, hogy azokban a térségekben, ahol a természetes földrengések kialakulása gyakorinak mondható, valóban lehet veszélye annak, hogy szeizmikus hatások felerősítik azok kialakulását, úgymond „rásegítenek” a kisebb földrengésekre. Ezt eddig valójában sehol nem sikerült minden hitelt érdemlően bebizonyítani, a többnyire „független” szakértői véleményekről utóbb mindig kiderült, hogy valamilyen egyéb lobbyérdekek szolgálatában született. Ha a palagáz kitermelésben leginkább érintett – ráadásul földrengések valószínűségét tekintve is kiemelt pozíciót elfoglaló – Egyesült Államok földrengés számait nézzük meg, akkor egy amerikai geológiai konferencián előadást tartó, Dr. Andrew Michael nevű geológus, kutatásaira hivatkozva megállapította, hogy a „Jövőben bekövetkező nagyobb erejű földrengések valószínűsége nem nőtt, igaz nem is csökkent.” A hazai nem-hagyományos előfordulások tekintetében egyértelműen megállapíthatjuk, hogy – mivel a hazai földrengések bekövetkezésének valószínűsége és az eddigi földrengés történetben tapasztalt mérete is igen alacsony – a magyarországi márgagáz kutatások földrengések kialakulására gyakorolt hatása minimális, gyakorlatilag kizárható. Ugyanakkor jogosan elvárható, hogy a kutatásokat végző vállalatok gondoskodjanak ilyen irányú, állandó szeizmikus megfigyelő rendszerek kialakításáról.

Káros és veszélyes anyag kibocsájtás, mérgező anyagok a repesztésnél

Térjünk most rá az egyéb szennyezésre vonatkozó félelmekre, úgy mint zaj-, és légszennyezés, metán kibocsájtás, radioaktív anyagok emissziója, illetve a repesztések során használt vegyi anyagok veszélyei. Mint minden iparszerű tevékenységnek, úgy a földgáz kutak fúrásának is létezik zajártalma és a rengeteg, a fúróberendezés működtetéséhez szükséges eszköz szállítása miatti magas a szállópor szennyezettség. De ahogyan az előbbi mondatból is feltűnhetett, ez ismételten nem mondható a palagáz kutatás sajátosságának, hiszen mint korábban is említettem, ugyanaz a fúróberendezés, ugyanazok az eszközök végzi a hagyományos fúrást is, mint a nem-hagyományos esetben, így pontosan ugyanazokat a zajvédelmi és levegőszennyezés elleni előírásokat kell betartani, mint egyéb, normál fúrási műveletek során. Tehát ezen a területen felmerülő kockázatot igen alacsonynak tekinthetjük, a létesítési engedélyek kiadásakor valamennyi szakhatóság előzetesen megadja azokat az előírásokat, melyeket a tevékenység során rendszeresen ellenőriznek is, így az ebbéli félelmeket mesterségesen gerjesztettnek és erősen eltúlzottnak tekinthetjük. A radioaktivitás jelenlétének emlegetése mindenkor „kiváló” pánik-generálónak bizonyul, így nem sok kockázatot vállalnak vele a zöldek sem, elég csak bedobni a köztudatba, és máris zajos ellenállásba ütközik az engedélyezés függetlenül annak igazságtartalmától. Lássunk tisztán: a kőolaj-, és földgázkutatás nem radioaktív tevékenység. Radioaktív anyagokat kizárólag egyes geofizikai mérések során alkalmaznak, igen kis mennyiségben, és az ilyen jellegű szennyezés kibocsájtásának mértéke gyakorlatilag zéró, senki soha nem hallott még csekély mértékű sugárzásról sem, földgázkút fúrásával kapcsolatosan. Tehát, egy újabb mesterségesen gerjesztett, valótlan vádaskodásról van szó. A következő ilyen – minden valós alapot nélkülöző sztereotípia, hogy „a palagáz-kitermelés során azonban 4-8 százaléknyi metán is felszabadul”. Hogy ezt a butaságot honnan vették, és mire alapozva adják tovább egymásnak zöldvérű barátaink, azt el sem tudom képzelni. Miért/honnan szabadulna fel metán, s ha igen, akkor miért/mitől több ez, mint a hagyományos gázkitermelésnél. Ahogyan azt korábban is bemutattam, a gázkutakból kiáramló gáz egy acélcsövön keresztül érkezik a felszínre, ahol egy újabb vezetékbe csatlakozva kerül be a gázgyűjtő állomásokra. Minden gázkút szerkezetének kialakítása során, úgy nevezett „gáztömör” menetekkel ellátott termelőcsöveket használnak, éppen az esetleges szivárgások elkerülése érdekében. De még egyszer hangsúlyoznám, ezek ugyanazok a termékek, mint a hagyományos gázkutak esetén, és a kapcsolódó rendszerek is azonosak. A fúrások idején, illetve olyan területeken, ahol még hiányzik a gázinfrastruktúra a gázmezők környezetében, valóban szükséges velejárója a fúrási műveletnek a fáklyázás, melynek során a kitermelt gáz (éppen azért, hogy ne nyers állapotban kerüljön ki a légkörbe) elégetik. A fáklyázás mennyiségének csökkentése komoly környezeti és gazdasági probléma. Korábban a szibériai orosz kőolajtermelőket vádolták jogosan azzal, hogy az olajtermelés intezifikálásával, nem fordítottak elég gondot a nyersolajjal együtt kitermelt földgáz hasznosítására (ott a problémát az infrastruktúra szűkössége mellett, a Gazprom vezetékrendszereinek monopol helyzete is fokozta), hanem inkább elégették azt, ezzel komoly levegőszennyezést okoztak Szibéria felett. Magam is sokszor láttam repülőn szállva, micsoda éktelen füstgomolyok festették feketére az egyébként gyönyörű tajga felett az égboltot. Az orosz vezetés azonban – félve az EU-ban egyre erősödő és az orosz olajat importáló tagállamokat akár komoly szankciókkal is sújtó elképzelésektől – az utóbbi években komoly változásokat vezetett be az előírások szigorításában. Ugyan a kutatás során még továbbra is egyedüli megoldásként a fáklyázással szabadulnak meg a termelt gáztól, de a tartós kitermelést már csak abban az esetben engedélyezik, ha az olajkísérő gáz valamilyen módon (helyi áramtermelés, rétegnyomás fenntartási célú visszasajtolás, stb.) hasznosításra kerül. Nem régiben viszont többen is arról cikkeztek, többek között a Financial Times is, hogy az USA palagáz központjaiban (Észak-Dakotában és Texasban) olyan mennyiségben fáklyázzák el a számukra haszontalannak és túl olcsó mellékterméknek bizonyuló gázt, ami egy nagyobb amerikai város, mint Chicago, vagy Washington teljes ellátására elég lenne. Ahogyan azt a MOL-os barátaim által üzemeltetett elemzői blogban is megjegyezték: „Tulajdonképpen mindenki olajat vagy hasonló folyadékokat szeretne találni, ezért már annyira olcsó a gáz, hogy inkább mellékterméknek minősül. Ilyen alacsony árak mellett nem térül meg az olajtermeléssel felszínre kerülő gáz elszállításához szükséges vezetékek, tankerek építése. Kellő infrastruktúra hiányában ezért sok cég úgy látja, nincs más választása, mint a fáklyázás.” Ugyan a magam részéről ezt erős túlzásnak, és az ezt igazoló fotó is nagy valószínűséggel manipulált, de a jelenség bizony egyre erőteljesebben jelentkezik, igen komoly környezetterhelést okozva. Viszont igen fontos idézni ismét csak a fentebb említett szakmai blogot, hogy „Összességében – bár ezt a környezetvédők feltehetően kevésbé hangsúlyozzák – az USA CO2-kibocsátása még a fáklyázás ellenére is jócskán csökkent azáltal, hogy több gázt égetnek és kevesebb szenet.” Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb kormányzati, vagy US-államok szintjén, szabályozókkal be fognak avatkozni a fáklyázások ilyen mértékű elburjánzásába, és büntető adókkal, valamint a szükséges infrastruktúra kiépítésének támogatásával csökkenteni fogják ezt a pazarlást és környezetszennyezést. Mindazon által lényeges hangsúlyozni, hogy ennek a nehezen érthető pazarlásnak a fő oka -, ahogy fentebb is idéztem - abban keresendő, hogy az amerikai palagáztermelők - talán paradox módon - ma már nem gázra, hanem a gázzal együtt kitermelt könnyű olajra hajtanak, mivel annak piaci ára jelentősen meghaladja a termelt gáz piaci árát.

Beszéljünk akkor most a repesztések során használt, és ugyancsak szívesen ostorozott vegyi anyagokról. Az igen komoly vád így hangzik: „A repesztéshez felhasznált vegyi anyagok jelentős része veszélyes anyag: savak, biocidok, köztük számos rákkeltő, hormonrendszert károsító anyag. Egy amerikai felmérés szerint a repesztés során a földbe sajtolt folyadékban található 300 anyag 60 százaléka károsíthatja az agyat és az idegrendszert, 40 százaléka károsítja a hormonrendszert és a harmada lehetséges rákkeltő.” Először is a 300 anyag erős költői túlzás, nagyságrendileg sincs ennyi féle vegyi anyag benne. Ebben a hatalmas számértékben vélhetően már maga a H₂O is külön vegyi anyagként szerepel, hozzá valamennyi - a természetben előforduló –, s a vízben természetes formájában található vegyülettel együtt. Mint ahogyan az is, hogy ennek 60 %-a károsítja az agyat csupán feltételezés, melyek a hivatkozott forrásokban sincsenek sem igazolva, sem bármiféle gyakorlati vizsgálattal alátámasztva. Mondhatni jellemző is a „zöld mentalitásra”, hogy olyan cikkekre hivatkoznak, amelyekben még maguk is csak kutatnak a témában, és nem igazoltak semmit. De nézzük meg akkor tételesen, milyen anyagokat használnak a repesztés során: hipó, nátrium-klorid, citromsav, etilén-glikol, poliakril-amin, szóda, glutar-aldehid, izopropanol, guar-gumi, bór-savak. Borzasztóan hangzik, csupa ismeretlen, vagy éppen ismert, de veszélyesnek hangzó vegyület!

Forrás: OGP

Csak hogy ezek mindegyike használatos a mindennapi életünk során, nap mint nap az itt használt mennyiség többszörösével érintkezünk, kenjük magunkra, vagy esszük meg. Bizony ezeket a ronda, „hormonrendszer károsító” és „rákkeltő” vegyületeket. Bizony ezek az anyagok találhatók a mosó, mosakodó és egyéb tisztítószerekben, a nők száján pompázó ajakrúzsban, a dezodorjainkban, ezzel sózzuk meg az ételt, ezt keverik a gumicukorba és a jégkrémbe, ezzel ízesítik az üdítőitalainkat. Hát ez tényleg rettenetes. És, hogy fokozzam még a megdöbbenést elárulom, hogy a repesztő folyadékok 99,51 %-a nem más mint víz és homok, a maradék 0,49 % csupán a fentebb felsorolt iszonytató anyagok keveréke. Hát ez tényleg elkeserítő, nem? Pláne, hogy mint korábban említettem, a repesztés maga egy zárt rendszerben történik, a lejuttatott folyadék jelentős részét visszatermelik és újra felhasználják, vagy éppen megtisztítják. Amennyiben a technológiában semmilyen szivárgás nincs, így azoknak a környezetbe való kerülését kizárhatjuk. A felszín alatti vizeinket pedig védi a fúrás során elhelyezett cementpalást.

Víz, víz, a drága víz!

És itt egy másik felvetésre kell reagálni, a felszín alatti vizeink védelme, mint egyik legkritikusabb és leggyakrabban emlegetett veszélyforrás. Ahogyan azt már korábban többször is említettem, az európai és az észak-amerikai palagáz előfordulások mélység szempontjából erősen különböznek egymástól, míg a felszín alatti víztároló rétegek itt is, ott is a felszíntől körülbelül 1800-2300 méteres mélységben találhatók. Ebből következően az észak-amerikai kontinensen, ahol a gázkészletek és a vízkészletek között csekély (néhány százméternyi) a távolság valóban több esetben előfordult, hogy a repesztés során használt anyagok, illetve a repesztéssel felszabadított földgáz megjelent a farmerek víz kútjaiban, meg lehetett gyújtani a csapból kifolyó gázt, illetve megmérgezték a vízzel megitatott állatokat. Erről készült az USA-ban igen komoly környezetvédelmi, majd társadalmi visszhangot kiváltó Gasland (Gázország) című dokumentumfilm is. Csakhogy, és itt utalnék vissza az észak-amerikai analógiák egy az egyben történő hivatkozásának helytelenségére, mivel az európai kontinensen, a vízadó rétegek és a nem-hagyományos gáz előfordulások közötti távolság nem néhány száz, hanem több ezer méter, azaz több kilométer. A hatalmas hőmérséklet és nyomás különbségek mellett, tehát a legfontosabb különbség a mélységben keresendő. A legsikeresebb repesztések sem képesek 150-200 méteres távolságnál nagyobbat repeszteni, azaz nincs olyan repesztési technológia, amely össze tudná repeszteni az aquifer rétegeket és az európai márgagáz rétegeket! Egyszerűen lehetetlen. Tehát minden erre hivatkozó és ezzel a veszéllyel riogató vészkiáltás nem más, mint indokolatlan és alaptalan hangulatkeltés. Ugyancsak felesleges pánikgenerálás azzal való ijesztgetése a gyanútlan honpolgároknak, hogy ez a technológia elfogyasztja előlünk a drága vizet, ki fogunk száradni, földjeink el fognak sivatagosodni. Nos, ez utóbbi lehetséges ugyan, de annak oka a klímaváltozásban keresendő és nem a márgagáz termelés technológiájában. Mert valóban nagy mennyiségű víz szükséges a repesztéshez, és egy-egy kútban 10-20 repesztésre is szükség lehet, de ahogy említettem korábban, a víz nem marad bent a rétegben, többször is felhasználható, akár több kút kiképzése során is, így ezt a repesztésenként átlagos használt 1500-3000 köbméternyi folyadékot nem szabad multiplikálni (megszorozni), mivel ugyanaz a vízmennyiség használódik fel többször. S a művelet végeztével jelentős része (75-90 %) megtisztítva visszanyerhető, és tiszta vízként felhasználható. Arról nem is szólva, hogy ezt a szükséges vizet nem feltétlenül felszíni vizeinkből, hanem kifejezetten erre a célra mélyített víznyerő kutakból termelik ki.

Természetesen a gázkutak fúrása során is fordulhatnak elő technológiai hibák (csak az nem hibázik, aki nem dolgozik!), ezért az aquifer tárolók védelmében folyamatosan figyelni (monitorozni) szükséges, hogy nincs-e a rendszeren olyan szivárgási/átfejtődési probléma, amit a víztest épségének érdekében azonnal el kell hárítani, hszen minden egyes új kút, jabb meghibásodási, átfejtődési veszélyt jelenthet. Igencsak fontos tehát -, még a repesztések megkezdése előtt - a kutak szerkezetének épségének (kútintegritás) többszörösen ellenőrizése, a cementpalást tökéletes zárásának visszaellenőrzésével. Ez egyébként a műveletet végzőknek is érdeke, hiszen nem hatékony olyan rétegbe nyomni a repesztő anyagot, ahonnan érdemi gázbeáramlás nem várható, mert az pénzkidobás is lenne.

Végezetül beszéljünk még arról, hogy engedik-e Európában a palagáz kutatást, vagy sem? Nos, bár volt rá törekvés és igen harcos környezetvédői lobby, hogy egységesen tiltást adjanak ki a repesztés miatt, de az EU végül úgy döntött, hogy nem ad ki ilyen tiltást. Európában Franciaország, Bulgária és Románia élt ilyen tilalommal, míg az Angliában korábban kiadott tilalmat feloldották azóta. Hogy mi, vagy éppen kik állnak ezek mögött a tiltások mögött most nem találgatnám. Az igen jellemző francia alakoskodásra kiváló példa, hogy míg Franciaországban teljes tiltást rendeltek el, addig a nagy francia olajvállalat (mely Európai harmadik legnagyobb olajvállalata), a Total aktívan kutat palagáz után Lengyelországban, illetve éppen mai hír volt, hogy a feloldott angol tilalmat követően intenzív márgagáz kutatásokba kezd angol földön. Hogy miért nem lehetett ezt az egyik legnagyobb márgagáz potenciállal rendelkező Franciaországban elérnie? Nos, a rossz nyelvek szerint, a palagáz térségek kastélyainak lakói (köztük valószínűleg a Total elnöke is), nem nézték volna jó szemmel, ha hatalmas birtokaik közelében fúrótornyok látványai zavarták volna meg a burgundi borok fogyasztásának élvezetét. Más rossz nyelvek pedig a bolgár tiltás mögött látnak ugyancsak cirill betűvel író súgótársakat, lobbistákat, akik nem néznék jó szemmel az európai kontinensen a márgagáz kutatások megerősödését. És itt nem a szerbekre gondolok, ugye ez világos?!

Így vagy úgy, de - a zöld energiák terjedése és az atomerőművel sokkal jobb CO2 kibocsájtási értéke ellenére - Európának szüksége van újabb gázforrásokra, s ha ezt az európai országok, saját országukban saját ásványkincseik révén (pl. márgagáz) biztosítják magunknak az energiafüggőség csökkentését, akkor erősen kétséges számomra, hogy hosszútávon elodázható a márgagáz kutatással való - természetesen gazdaságilag felelős, klímavédelmi szempontból fenntartható és környezetvédelmi szempontból is harmonikusan illeszkedő - foglalkozás. Én ebben hiszek.