Osztom magam...

Miközben a koronavírus (COVID-19) okozta világméretű járvány gyakorlatilag blokkolta a fejlődő és a fejlett országok gazdaságát egyaránt, aminek a tényleges hatását még inkább csak sejtjük, mintsem pontosan ismernénk, eközben az energiaipar további kihívásokkal kell, hogy szembe nézzen. Az energiapiaci áttekintő első részében a kőolaj termelési válságát, a villamosenergia termelés és ellátás jelenlegi helyzetét és a világjárvány kapcsolatát néztük át, ezúttal a földgáz és a megújuló energiaforrások kilátásairól lesz szó.

Korábban azt szoktuk meg, hogy a kőolaj árának változásait nagyjából 6-9 hónapos késéssel követte a földgáz árának változása is, hiszen a két energiahordozó kutatásának és a kitermelésének módszerei és technológiája közel azonos, valamint mindkét termék leginkább Oroszországból érkezett hozzánk, így logikusnak is fogadtuk el ez az árkövetéses számítási metódust. Ám a 1995-2010-es időszakban valami eleinte csak ellátásbiztonsági szempontból, majd néhány évvel később már kereskedelmi szempontból is drasztikusan megváltozott, az országok földgázzal történő ellátásának szintje látványosan emelkedett, mindenki a kőolajnál és a szénnél sokkal tisztább és magasabb hatásfokkal felhasználható energiát szerette volna használni, így a gázkereskedelem, a gázellátás biztonságának fontossága és világpiaci jelentősége is megnőtt. Már lehetővé és világszerte elérhetővé vált, nem csupán nagynyomású távvezetékeken, hanem a tengeren, speciális hajókon szállított cseppfolyós halmazállapotú, erősen lehűtött földgáz eljuttatása a fogyasztókhoz, ami korábban csak a kőolaj kereskedelemben volt lehetséges.

Valóban a földgáz „aranykora” érkezett el. A 2000-es évek első évtizedének közepén elsősorban az amerikai ún. „palagáz forradalomnak” a hatására, az európai partoknál is egyre nagyobb mennyiségben jelent meg a cseppfolyós földgáz, az LNG (Liquified Natural Gas), s bár a földgáz ugyan már a 2000-es évek legelején teljesen önálló kereskedelmi kvázi-tőzsdei piacot alakított ki magának (ezt hívják a szakmában az infrastruktúrával együttesen „midstream”-nek), de az említett időszakban illetve azt követően a földgáznak, mint tőzsdei terméknek árképzése is eleinte lazábban, majd teljesen elkülönült a kőolaj árképzésétől. Ez termelői oldalról annak volt köszönhető, hogy az említett palagáz rendszerek (USA, Ausztrália), illetve a közel-, és távol-keleti gáztermelő országok (elsősorban Katar, Indonézia, Malájzia) már nem voltak kötve a kőolajtermelési technológiákhoz, ugyanakkor a kereskedelem és a kapcsolódó infrastruktúrák területén (földalatti gáztárolók, nagy nyomású földgázvezeték rendszerek, kisnyomású elosztó rendszereke) olyan technológiai és rendszerszintű fejlődés indult meg, ami lehetővé tette, hogy földrészeken belül egy szorosan összekapcsolódó infrastruktúra révén, de már a különböző és távoli földrészek között is valós kereskedelmi ügyletek révén önálló és teljesen hagyományos tőzsdei termékként lehessen kereskedni a földgázzal. Ennek a fogyasztók látták igazi hasznát, a földgáz, mint közel szabadon elérhető tőzsdei termék, egyre nagyobb mennyiségben érte el az európai és hazai fogyasztókat, sőt az idei gázév (ez egy októbertől októberig tartó, fűtési központú időszakot jelöl) során már egyfajta túlkínálati gázlavina érte el az európai gázpiacot, miközben a klímaváltozás hatására egyre enyhébb tél következményeként, a téli fogyasztás jelentősen elmarad a korábbi években tapasztaltaktól. Magyarországon az 1990-es rendszerváltást követően egy ideig még a földgázalapú villamos erőművek képesek voltak ellensúlyozni a rendszerváltás nagy veszteseinek számító ipari termelés töredékére való zsugorodásának energiaigény változását, az éves csúcsfogyasztást (közel 15 milliárd köbméter földgáz!), a 2005-2006-os gázévben tapasztalhattuk, amikor  ráadásul egy komoly téli hideg és az akkoriban kezdődő orosz-ukrán gázvita borzolták a gázellátásáért felelős politikusok és szakmai körök idegeit. Ekkor született például egyhangú(!) parlamenti döntés a stratégiai földgáztároló létrehozásáról is, az algyői kőolaj-, és földgáz mező egyik rétegében a Szőreg-I. rétegben (tehát nevével ellentétben nem Szőregen, hanem Algyőn!).

Ám ezt követően a magas gázár környezet hatására jelentősen visszaesett a villamos energia földgáz alapú termelése is, így a jelenlegi hazai földgázfogyasztás egy alig 8 milliárd köbméteres völgyet követően jelenleg 9-9,3 milliárd/év szinten látszott stabilizálódni. Legalább is eddig így tűnt.

A mára globálissá vált gázpiacot természetesen éppúgy megrázta a globális méretekben jelentkező epidémiai válság, ahogy az ipar és kereskedelem többi területét. Persze, az energiára a home-office esetén is szükség van, de például nálunk a felhasznált fűtési és villamos energia célú gázenergia mértéke alig egyharmada a március közepi fogyasztásnak. A jelentős ipari fogyasztók, valamint a gázalapú villamos erőművek leállásának egyes következménye, hogy a kedvező időjárás mellett, nincs szükséges a gyárak és termelő üzemek részére annyi energiára, mint korábban, továbbá a villamos energia fogyasztása is visszaesett, ezért a gázos erőművek kibocsátása is jelentősen csökkent. No persze, még tavasz is van, a fűtési időszaknak is vége, ráadásul az  általam többször ostorozott felelőtlen és kizsákmányoló hozzáállás is megszűnt, így közel 10 év után először, az idei gázévet megelőzően közel 100 %-ra töltötték fel a hazai földalatti gáztárolókat, ami az enyhe tél alatt sem fogyott le túlságosan, így jelentős tartalékok állnak rendelkezésre a földalatti tárolókban is, ami középtávon javítja a tárolók rendelkezésre állási képességét is, így mindenképpen hasznos és üdvözlendő döntés volt.Megfontolandó ugyanakkor, hogy akár a V4 országokon belül, akár szélesebb európai körben tegyük piaci alapon elérhetővé ezt a rendelkezésre álló – ma már kissé túlméretezettnek tűnő – hazai földgáztároló kapacitást.

Az említett gázpiaci többletkínálat meg is látszik a földgáz hazai és európai kereskedelmi árán, a korábbi folyamatos csökkenést követően további árzuhanás követett, milyen kár, hogy egyrészt a rezsicsökkentésnek hazudott össznépi szemfényvesztés hatására államilag szabályozott áron ez kicsit sem látszik, másrészt a szabad kereskedelemben érintett ipari fogyasztók is pont most kénytelenek saját tevékenységüket korlátozni, így ezt a versenyelőnyt nem igazán tudja kamatoztatni sem az egyetemes szolgáltatói kör, sem az ipari fogyasztók. Az pedig továbbra is nehezen képzelhető el, hogy a járvány elmúltával majd kétszer-háromszor annyit fognak majd termelni az üzemek, így ez a mostani gázár előny sajnos a semmibe vész, hiszen mindenki egy sokkal óvatosabb, fokozatos termelési szint visszaállításra készül és bizonyára hosszú hónapok, ha nem évek telnek még el, mire a gázfogyasztás eléri a korábbi szinteket, ha ugyan eléri egyáltalán. Ez ugyan még jól is jöhet a háztartási és ipari fogyasztók számára, mivel a gázbőség fogja jellemezni még egy jó ideig a földgázpiacot, ami ár szempontjából kedvező körülményeket teremthet, ám ez esetben is érdemes visszautalnom a kőolaj esetében jelzett kellő óvatosságra, ugyanis az alacsony ár arra készteti a termelőket, hogy kevesebb felfedezett új készletet állítsanak termelésbe, sőt a jövőbeli készleteket célzó kutatási (geológiai, geofizikai kutatások, kutatófúrások) tevékenységet teljesen le is állíthatják ebben a számukra kedvezőtlen időszakban, ami azzal járhat, hogy későbbiekben ismét alul kínálat jelentkezhet a piacon, ami az árak – esetenként drasztikus – emeléséhez is vezethet.

A megújuló energiák szektorában egy erőteljes felfutási időszakot akasztott meg a mostani koronavírus járvány. Soha nem látott mértékben és méretekben történtek beruházások a megújuló energiák kitermelésébe. A világ minden országában, még az ebből a szempontból elmaradottabbnak gondolt területeken is (például Irán, vagy Pakisztán) komoly befektetések indultak el a napenergia és szélenergia területén, nem is beszélve az Európai Unió vagy az Egyesült Államok beindított megújuló programjairól, vagy éppen az e területen is világvezetőnek számító kínai energiapiacról. Jellemző, hogy a kínai megújuló befektetések önmagukban 3-4-szeres mértékűek, mint a többi országban együttesen, miközben a közgondolkodás a kínai energiatermelésből még mind a mai napig a nagyfokú széntermelésre asszociál. Ez persze szintén igaz, hiszen a kínai széntermelés mértéke többszöröse a fejlett országok széntermelésének, a mi léptékeinkkel szinte fel sem fogható, hogy Kína éves széntermelésének energiatartalma meghaladja Szaúdi-Arábia kőolajkészletének (tehát a jövőben kitermelésnek és a mostaninak együttesen!) energiatartalmát. Ennek a kitermelt szénmennyiségnek nagyjából 70 %-át fordítják energiatermelésre és acélgyártásra, a maradék 30 %-ot viszont vegyipari hasznosításra, magyarul polimer bázisú műanyag és szintetikus üzemanyag gyártásra. Ehhez képest persze, Kínában továbbra is elenyészőnek számít (<2%) a megújuló energia hasznosítása, ám még ez is többszörösen meghaladja más országok megújuló energiaforrásból származó energiamennyiségét, már csak a méretek közötti különbség miatt is.

A klasszikus megújulónak nevezett nap és szél mellett, az EU-ban dominánsnak mondható a vízenergia hasznosítása, mely a hazai energiamixből szinte teljesen hiányzik, „köszönhetően” a politikai rendszerváltásban tanúsított egyértelműen pozitív és kezdeményező szerepe mellett, annak az érthetetlenül negatív hozzáállásnak, ami a Duna Kör terjesztett el (Bős-Nagymaros) a vízenergiával kapcsolatban hazánkban. Az EU-ban magas szinten és széles körben hasznosított vízhozamok, mint megújuló, tiszta és környezetbarát energia esett egyértelmű és jelentős hendikepet felhalmozó áldozatává a hazai, politikailag motivált környezetvédelemnek. Micsoda anakronizmus, hogy a legzöldebb energiát éppen a legzöldebbek akadályozták és akadályozzák ma is itthon, miközben más országokban Unióban, de az EU-n kívül is sok helyen, ez adja a megújuló energia döntő hányadát, közel 50 %-ot.

S bár jelentős komparatív előnyt is érhetnénk el, adottságainkból következően, ám a hazai geotermális energia hasznosítása még mindig alig észrevehető a hazai energiaellátásban. Vannak nagyon dicséretes és szép példák ugyan arra, hogy miként lehet kiváltani a nagyobb (Miskolc, Győr, és most Szeged) és közepes méretű városok (Csongrád, Szentes) távfűtő rendszereinél a drágább földgázt geotermális vízzel, de ezek a példák leginkább a sűrűbben lakott városokban valósíthatók meg eredményesen, másrészt a geotermális hőből előállítható villamosenergia termelése még mindig csak kezdeti stádiumban van, nme történik érdemi előrelépés. S miközben szívesen dicsekszünk másoknak azzal, hogy gyakorlatilag egy meleg vizes medencén ülünk, azt is látni kell, hogy a gyógyászati hasznosítás (balneológia), illetve a mezőgazdasági hasznosítás (melegházas növénytermesztés) esetén nem kötelező visszasajtolás éppen a megújuló képesség ellenében hat, mivel nem kell visszasajtolni az elhasznált vizet, így a geotermikus vízkészlet egyre csak fogy, anélkül, hogy valóban megújulhatna.

Az elmúlt néhány év, elsősorban a fukusimai atomerőműben bekövetkezett balesetet követő, politikailag támogatott németországi változásoknak (Energiewende) eredményeképpen, a napelemek és a szélerőművek látványos fejlődési időszakát éljük. Lépten-nyomon újabb és újabb napelem farmokra és szélerőművekre csodálkozhatunk rá Európa-, és világszerte. Mondjuk ez utóbbi energiaforrás, a szélenergia esetében mi, magyarok megrekedtünk 2006-ban, ugyanis azóta nem adtak ki szélerőmű engedélyt, sőt úgy változtatták meg az engedélyezési környezetet, hogy jelen formájában nem is adható ki újabb. A rossz nyelvek és a személyes környezete szerint, ez leginkább a miniszterelnökünk személyes ellenszenvének tulajdonítható, mintsem valódi gazdaságossági és piaci számításoknak és környezetvédelmi okoknak. S bár vannak, akik azzal szoktak érvelni, hogy nálunk csak a Dunántúl északi felében lenne ilyen szélerőmű telepítésre lehetőség (valamiért azt gondolják egyesek, hogy csak az Alpokalján fúj nálunk a szél), megnyugtatásul elmondanám, hogy a XX. század első felében még 687 db szélmalom működött hazánkban, annak is nagy része a kunsági és alföldi régióban, így lehetőség továbbra is lenne, ha megérkezne hozzá a politikai támogatás is.

A – joggal – egyre népszerűbb napelemek lakossági telepítésének korában valamennyien bizakodva nézhetünk a jövő energia ellátásának kihívásai felé, ám azt is mindenkinek pontosan éreznie kell, hogy a villamos energiarendszerek – nem csupán a magyar, de EU-szerte éppen úgy – nincsenek felkészülve arra, hogy az időjárás és a napciklus változásaitól függő energiatermeléshez elengedhetetlenül szükséges energia elosztó és tároló rendszerek nélkül képes legyen kezelni ez az egyre kiszámíthatatlanabb energiatermelést és egy másfajta ciklus szerint jelentkező energiafelhasználást. Sokan gondolják úgy, hogy ők a saját tetőjükre szerelt napelemek által megtermelt villamosenergiát veszik vissza a rendszerből este és éjjel, ám a rendszerek jelenleg nem képesek energiát tárolni, így ez minden esetben azzal jár, hogy más termelőket kell kizárni a rendszerből, ami egy idő után azzal járhat, hogy az ilyen termelők (elsősorban a legrugalmasabbnak számító földgáz alapú erőmű tulajdonosokra gondolok) számára nem lesz gazdaságosan fenntartható a folyamatos és kiszámíthatatlan ciklusú működtetés. Ez igen szemléletesen megmutatkozott a mostani járvánnyal terhelt időszakban, amikor ráadásul a végre megérkezett tavaszi napsütés ontotta a megtermelt áramot a villamos energia rendszerbe, miközben a fogyasztás drasztikusan visszaesett, az ipari termelés leállása miatt, amit a home-office fokozottabb háztartási fogyasztása nem volt képes ellensúlyozni. Én azt szoktam mondani, hogy a legolcsóbb energia mindig, a fel nem használt energia, de most azt is hozzá kell tennem, a fel nem használt, de megtermelt (és nem tárolt) energia is tényleges veszteség. A hazai legújabb kiadású, 2020. január 8-án elfogadott Energiapolitika már – nagyon helyesen – kiemelten foglalkozik az energiatárolás kihívásának elkerülhetetlen megoldásával, elsősorban a hidrogén tárolás, szállítás és termelés rendszerbe illesztésével, melyhez jó alapot szolgáltathatnak kevésbé használt, regionális gázvezeték hálózati elemek is. Ez Európa-szerte most az egyik legnagyobb megoldandó feladata lehet a megújulók térhódításának, különösen látva egy ilyen ipari visszaesést eredményeződ pandémiás időszak tanulságait.

A napelemek járvánnyal szorosan összefüggő közeli lehetőségeit döntően fogják befolyásolni az elsősorban kínai és dél-koreai alapanyagot és gyártás feltételező napelem gyárak visszaálló kapacitásának elérhetősége. A járvány első és legerőteljesebb ütéseit éppen ezeknél a gyártói országoknál láthattuk, hogy teljesen leállást eredményeztek, így a tervezett fokozatos visszaállás és termelés felfuttatás nyilvánvalóan hatással lehet a világ napelem ellátottságra is. Magyarán, a meglévő raktári készleteken túl, ki tudja mikor lesz megint akkora mértékű a napelem termelés, mint korábban.

Érdemes tehát kicsit elgondolkozni azon a problémán is, hogy vajon mennyire is vagyunk ismét csak kiszolgáltatottak egy adott térségnek? Egyik energiafüggőségből, a másikba esünk. Mi lesz, ha egyszer csak benyújtja a világ napaelemeinek nagy részét előállító Kína a számlát, mondjuk a napelemek 10-15 év múlva esedékes cseréjekor? És itt állunk majd mindahányan vagyunk és rádöbbenünk, hogy kiszolgáltatottá tettük saját magunkat.

Meg kellene fontolni, hogy érdemes-e egy egészséges és kiegyensúlyozott energiamix helyett egyik, vagy másik mellett kizárólagosan letenni a voksunkat, miközben jól látható, hogy csak egy dinamikus és differenciált forrásokon alapuló energiarendszer képes ellensúlyozni a hirtelen jött, alapanyag és energiahordozó függő változásokat. Az import energia hordozóknak (és importon alapuló energiatermelő eszközöknek, mint napelem, nukleáris energia) kitett országok akkor tesznek a legjobbat saját fogyasztóikkal, ha egy olyan rendszert alakítanak ki, ahol nem egymást kizáró alternatívák hadakozása határozza meg az adott ország energiapolitikáját, hanem a józan ész.

Ismerjük jól mai és korábbi vezetőink hirtelen jött politikailag motivált elhatározásainak következményeit: Nekünk nem kell szén, csak olaj, mindenki álljon át olajkályhára!  Aztán az olaj hirtelen piszkos, büdös lesz nekünk, ezért csak vezetékes földgáz kell, mert kényelmes és tiszta! Fúj a gáz az környezetszennyező valami, ezért mi csakis a megújulókban hiszünk, nekünk csak szélkerék és napelem kell 100%-ban! Á, dehogy, hiszen a nap éjjel nem süt, a szél se mindig fúj, ezért nekünk a csakis az atomerőmű lehet a megoldás! Nem lehet 5-10 évente átszabni a teljes energiakoncepciót, mert az fejetlenséghez és pénzügyi válsághoz is vezet.

Politikai elhatározás és gazdasági elköteleződés, klímavita, klímahiszti, energiafüggőség, rezsicsökkentés, elérhető EU pénzügyi források, végeredményben kapkodás, sikerpropaganda…, jól ismerjük ezeket a harcokat. 

Pedig egészséges szemléletű, kiforrott koncepcióval bíró és társadalmilag támogatott, megfontolt és hosszú évtizedekre előre gondolkozó vezetők nem egyik, vagy másik mellett teszik le a voksukat, hanem ezekből összeállított, az adott ország saját természeti és ásványkincs ellátottsági lehetőségeit, valamint a környezetvédelem és az lakosság gazdasági teljesítőképességét egyaránt figyelembe vevő, egészséges és kiegyensúlyozott energiamixben gondolkoznak, mert egyik, vagy másik energiahordozó kiesése -, tetézve egy tárolásra és egyensúlyozásra jelen formájában nem alkalmas hálózati rendszerrel -, végzetes energia ellátási problémákat és a gazdaság megtorpanását eredményezheti.

*******

Még egyszer megerősíteném korábban leírt véleményemet, hogy az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy hiába a nemzetközi gazdasági várakozásoknak az optimista megközelítése, miszerint a mostani gazdasági megtorpanás majd egy „visszacsapódás” fog követni, én ezt a pozitív várakozást nem osztom. Ma már egyre többen, többfelé a fokozatos és mérsékeltebb ütemű és szintű visszaépítést valószínűsítik inkább. Mert a fentebb leírt indokok alapján azt is látni kell, hogy mind az energiatermelői, mind a energiakeresleti oldalon komoly csődhelyzetek fogják övezni a járvány és a világpiaci ármozgások következményeit, az eddig nem tapasztalt keresleti és energiaár visszaesésben elvérző energiatermelők, az ipari fogyasztói oldalon, hosszútávú tartalékokkal nem rendelkező kis-, és közepes vállalkozások nem fognak tudni túlélni, így a válságot követően talpra állni sem lesznek képesek, ami középtávon jelentős energiafogyasztói és termelői, valamint kereskedői átrendeződést eredményez majd, azaz semmi sem lesz úgy, mint korábban volt, amit a védtelen és tartalékokkal nem rendelkező, energia szempontból is erős függőségben lévő gazdaságok, mint a magyar gazdaság fognak leginkább megszenvedni.

Az írás megjelent a https://www.kerekasztal-mp.hu/kozelet/a-kerekasztal-mellett-a-gazdasagrol-holoda-attila-virusos-energia-piac-ii-resz/ oldalon is.

Miközben a koronavírus (COVID-19) okozta világméretű járvány gyakorlatilag blokkolta a fejlődő és a fejlett országok gazdaságát egyaránt, aminek a tényleges hatását még inkább csak sejtjük, mintsem pontosan ismernénk, eközben az energiaipar további kihívásokkal kell, hogy szembenézzen. Mondhatnánk, nem elég, hogy a nyakunkon a vírus keltette járvány humanitárius következményei miatti aggódás az emberiség kilátásairól, de az energiaellátás – elsősorban a kőolaj fronton kialakult szaúdi-orosz állóháború miatt – olyan túlkínálati háborúba sodródott, ami kétségessé teszi, képesek lesznek-e az érintett energiatermelő országok felülemelkedni a saját maguk által gerjesztett harcon,miközben a villamos energia ellátásban a csökkenő ipari fogyasztással szemben, a home-office és a digitális oktatásra való áttérés miatt, jelentős lakossági fogyasztás igénynek kell megfelelni.

A koronavírus-válság okozta hatalmas működési és életkörülményeket jelentősen befolyásoló zavar arra is rámutatott, hogy a modern társadalmak mennyire támaszkodnak az elektromosságra. Az emberek milliói ragadtak otthonukban, a vírus terjedésének megfékezése érdekében, mind több munkáltató rendeli el munkavállalói számára, hogy -, amelyik munkakörben erre van lehetőség – távmunkában végezzék el munkájukat, megnövekedett az e-kereskedelmi webhelyek látogatottsága, és egyre többen használnak streaming video-platformokat az otthoni szórakozáshoz. Egy megbízható villamosenergia-ellátó rendszer képes stabilan biztosítani ezeket a megnövekedett igényekkel „letámadott” szolgáltatásokat, miközben a legtöbb ember számára magától értetődő elektromos eszközeiket, a villamos főzőeszközöket, a hűtőszekrényeket, mosógépeket és a világítást is a megszokott megbízható színvonalon táplálja. A villamos energiaellátás Európa szerte egyelőre jól vizsgázik, s még egy olyan országban is, mint Magyarország, ahol az ellátás folyamatos biztosítására jelentős import betáplálásra van szükség. Az elérhető információk szerint például március 20-án, pénteken (ilyenkor a hétvége első napján amúgy is jelentős a háztartási villamos igény), a 116 GWh rendszerterhelés 42,7 %-át adta az import (49,82 GWh). Ez azt jelenti, hogy import kitettségünk jelentős, a korábban előre jelzettnél is komolyabb szerep hárulhat majd, a 2020. január 8-án elfogadott új energiapolitika szerint megvalósuló, robbanásszerű napenergia termelés (2000-3000 MW) beillesztésre a meglévő, és láthatóan felkészületlen ellátó rendszerbe. A Paks-II. projekt további, egyre inkább nyíltan elismert csúszásáról már nem is beszélve, s emellett az is jól látható, hogy a paksi eredeti blokkok sem képesek tartósan zsinórüzemi ellátást biztosítani, miközben a Mátra Erőmű sorsa éppen az elmúlt hónapokban látszik végérvényes megpecsételődni, ami az ország villamos energiatermelésének közel egy ötödét érintően vet fel újabb és újabb megválaszolatlan kérdéseket.

Kérdés persze az is, hogy a március végén korábban szokatlan, mára talán már nem is annyira rendhagyó, felhős és havazással sújtott időszakok megjelenései mennyiben lesznek áthidalhatók olyan gyorsan működésbe és terhelésre állítható fosszilis energián alapuló (elsősorban földgáz alapú) villamos erőművekkel, illetve maga a MAVIR villamos energiahálózata képes lesz-e a megújuló kiszámíthatatlanságából következő, egyenetlen terhelések és betáplálásokhoz szükséges egyensúly megteremtésére. Az új energiapolitika erre külön fejezetet szentel ugyan, de ennek a gyakorlati megvalósításban még semmilyen nyoma nincs, miközben a villamosenergia hálózatunk terheltsége és kiegyensúlyozási igénye nem kormányzati határidőkre és jövőbeli vállalásokra, hanem az ipari és lakossági igényre kell, hogy azonnali választ adjon. Az energiaellátásban központi és kiemelt szempontként az új szerepben számítanak és tekintenek a Fogyasztóra, aki immár nem csupán az energia fogyasztójaként, de az családi házakon és a vállalkozásoknál egyre nagyobb számban és kapacitással felszerelt napelemrendszerek révén, termelőként is a rendszer részévé válik. Kérdés, hogy a sokszor emlegetett Smart Metering (okos mérőrendszerek) és Smart Grid (okos hálózatok) működtetéséhez lesz-e kellő mértékben „okos fogyasztó” (Smart Consumer) is, mert abban biztosak lehetünk, hogy maguktól nem fognak sem megokosodni, sem energiatudatosabbá válni a hazai fogyasztók, s ebben az új energiapolitika kiemelt hangsúlyozása ellenére, valójában semmilyen tényszerűen kimutatható eredménnyel nem büszkélkedő, választási kampányeszközzé degradált „rezsicsökkentés” sokkal inkább a energiapazarlás, mint sem a energiatudatosság irányában tolja el a fogyasztói gondolkodást.

Egyre több országban elengedhetetlen a folyamatosan rendelkezésre álló, stabil teljesítményű elektromosság biztosítása az orvosi berendezések (műtők, lélegeztetőgépek stb.), a szellőztetést biztosító ventilátorok működtetéséhez a kórházakban, orvosi rendelőkben, katasztrófavédelmi intézményekben, s a betegek számának exponenciális növekedése miatt egyelőre sokkal inkább növekedés, mint csökkenés várható. Ilyen nyugtalanító és gyorsan változó helyzetben a villamos energia biztosítja a fontos információk időben történő továbbítását a kormányok és az állampolgárok, valamint az orvosok és a betegek között, a híradástechnikai és kommunikációs hálózatok elektromos ellátásával.

A koronavírus-krízis tehát, nem csupán emlékeztet bennünket az elektromosság elengedhetetlen szerepére a mindennapi életünkben, de eddig nem ismert módon betekintést és egyfajta előrejelzést is ad arra, hogy ez a létfontosságú szerep miként bővül és fejlődik az elkövetkező években és évtizedekben.

A globális olaj- és földgázpiacok példátlan helyzettel néznek szembe: a koronavírus terjedésének világméretű hatása miatt, elsősorban a világ kőolajfogyasztásának 15 %-át jelentő kínai fogyasztói igény töredékére zsugorodása miatt, gyakorlatilag összeomlott a kereslet, miközben a kőolajtermelő országok által felügyelt kínálati piacon, immár túltermelésből adódó kínálat továbbra is megállíthatatlanul növekszik. A csökkenő kereslet ellenére az oroszok nem hajlandók csökkenteni kitermelésüket, amire a szaúdiak termelésük további növelésével válaszoltak, kétségbeesésbe és csődhelyzetbe kergetve ezzel az utóbbi időkben az olajpiac legnagyobb nyerteseinek számító amerikai palaolaj termelőket. Az olaj világpiaci ára a 90-es évek végén tapasztalt alacsony szintre (akkoriban 11-14 dollár/hordó árakat tapasztalhattunk meg) esett vissza, de még a 2008-as világválság hatásait is alul múlja, hiszen akkoriban 40-42 dollár körül meg lett „rendszabályozva” az akkori nemzetközi áresési tendencia, ahonnan sikerült visszakapaszkodni a 55-75 dollár hordónkénti árszintre az elmúlt 10 évben.

Az ilyen változásoknak persze az átlag fogyasztó örül, hiszen az olajár esés következében régen nem tapasztalt szintekre esett (és folyamatosan esik is) az üzemanyagok ára – s most tegyük félre azt, hogy az otthonmaradásra kárhoztatott milliók sokkal kevesebbet mozognak, így a közlekedésben ennek az előnynek csak töredékét élvezhetik, így a hazai üzemanyag fogyasztók is úgy érezhetik, hogy végre valamit visszanyerhetnek a korábbi évek magas benzinár szintjéből, hiszen régen láthattunk már a benzinkutakon 350 Ft környéki árakat.

No persze, a magyar kormány „bölcs előrelátásának” köszönhetően a hazai fogyasztók nem örülhetnek felhőtlenül az alacsony olajárnak, hiszen egy 3 évvel ezelőtti rendelet értelmében, az 50 dollár alatti sávban többlet jövedéki adóval terheli meg az üzemanyagok árát (dízel esetében literenként 10 Ft, benzin esetében literenként 5 Ft jövedéki adó emelés), ami persze még így is jelentős adóbevétel kiesést jelent a feneketlen és egyre átláthatatlanabb központi büdzsé számára.

Ám látni kell azt is, hogy ez csupán az érem egyik oldala, s ahogy mondani szoktuk, a másik oldal hatása – a csökkenő készletpótlás és az ehhez szükséges szénhidrogénkutatások elhalasztása – miatt a mai fogyasztói örömtáncot hamar felválthatja a sírva vigadós realitás.

Egyes országokban, különösen az OPEC tagországok, Oroszország és Norvégia esetében, az olaj és a földgáz nagymértékben történő kitermelése, az energiahordozó nyersanyagok exportja alapvető és bizonyos esetekben akár, kizárólagos jövedelmet biztosít az olykor luxustárgyak birtoklásával is kérkedő, nemzeti költségvetésük finanszírozásához, ami azt jelenti, hogy a globális energiapiacok ingadozása szinte azonnal makrogazdasági nyomáshoz vezethet az érintett országban. Korábban, amikor az energiaárak estek, ezek az olajtermelő „termelőgazdaságok” értelemszerűen és nagy előszeretettel reagáltak operatív kiadásaik azonnali csökkentésével, állami szintű olajvállalatokat (NOC) birtokló gazdaságok esetében a közszférában és az állami bürokráciában dolgozók fizetésének csökkentésével, valamint a nagy tőkeigényű projektek, nagy kockázatú szénhidrogénkutatási projektjeik, illetve a betervezett karbantartások elhalasztásával vagy késleltetésével. Ezek az intézkedések korábban gyakran hozzájárultak az adott ország lassabb gazdasági növekedéshez – vagy olykor visszaeséshez is.

Az ilyen módon nem eléggé diverzifikált gazdaságokhoz kapcsolódó kockázatokat, amelyek a nehezen követhető módon ingadozó nyersanyagárakon alapulnak, már régóta felismerték, ám a szénhidrogéntermelő gazdaságok eddigi tapasztalatai azonban sokkal inkább azt mutatják, hogy a szükséges átalakításokról sokkal könnyebb beszélni, mint megtenni. Megállapíthatjuk, hogy manapság is éppen olyan sok ország függ a szénhidrogén bevételeitől, mint néhány évtizeddel ezelőtt, valójában – egy-két üdítő kivételtől eltekintve – nem történt előrelépés a diverzifikáltabb gazdaságok irányába.

Ugyanakkor a mostani krízishelyzet is, amikor nem csupán a korábbi időszakokban megszokott tőzsdei spekuláció, vagy a termelők oldalán időnként megjelenő gazdasági harc, hanem éppenséggel a keresleti/fogyasztói oldalon jelentkező drámai csökkenés adott arcpirosító pofont az olajárnak, azt bizonyítja, hogy a valódi változásokat egyre nehezebb lesz elkerülni. A keresleti és a kínálati tényezők egyaránt azt sugallják, hogy évek óta tartós nyomás alatt állnak azok az gazdaságfejlesztési modellek, amelyek kizárólagosan, vagy erősen függenek az adott ország olaj- és gázbevételeitől. Jólismert, hogy kínálat szempontjából a palaolaj és a palagáz amerikai kitermelésének, korábban példátlan, robbanásszerű növekedése volt a 2014-es nem régiben megtapasztalt, jelentős piaci árcsökkenés elsődleges hajtóereje, és úgy tűnik, hogy ez továbbra is lényeges politikai és gazdasági szempont lehet, még a mai túlkínálatos piac szempontjából is, erre utal, hogy az USA azonnali egyeztetést kezdeményezett a szaúdi vezetéssel az olajtermelés kibocsátás csökkentése érdekében. Kérdés, hogy a szaúdi-orosz olajár háborúban képes lesz-e a más államok érdekeit eleddig látványosan semmibe vevő Trump-adminisztráció bármiféle belátást, vagy nyomásgyakorlást elérni, a 40 dollár/hordó árszint alatt gyakorlatilag veszteséges termelést eredményező, amerikai olajtermelők érdekében.

A tőkeigényes projektek, illetve a földtani kutatások elhalasztása, vagy törlése a korábbi időszakokban is azzal járt, hogy 3-5 éves intervallumon belül ismételten készletpótlási csökkenés jelentkezett, amit a jelenlegi klímavédelmi intézkedések hatására egyre növekvő megújuló energiával hajtott közlekedési elektrifikáció sem képes ellensúlyozni.

Ma hazánkban több mint 3,7 millió gépkocsi van, s bár a hibrid, vagy teljesen elektromos meghajtású járművek száma drasztikusan növekedett az utóbbi néhány évben, de az még most is 10 ezer körül van, így belátható, hogy a teljes járműpark ilyen lecserélésére még hosszú évtizedeket kell várni, ha ugyan érdemes erre várni egyáltalán. Sokkal nagyobb és gyorsabban bevethető potenciál van a jelenleg fejlesztés alatt lévő földgáz alapú (elsősorban LNG-re támaszkodó) teherfuvarozásra való transzponálásban, mint a villamos meghajtású modellek millióinak elterjesztésében. Különös tekintettel arra, hogy az elektromos autókhoz szükséges akkumulátor gyártó kapacitása is komoly nyersanyag és gyártói kapacitás hiányával küzd, így a még oly nemes és környezettudatos szándékok ellenére erősen kétséges, hogy a fosszilis energiahordozók elveszítenék dominanciájukat a közlekedési piacon. Fontos azt is látni, hogy a műanyaggyártás és a petrolkémia is virágkorát éli, s ennek alapanyagát jellemzően és kizárólagosan a szén és a szénhidrogének képezik, így az olajtermelésben bekövetkező készletpótlási hiány nem csupán a közlekedési szektor, de sokkal inkább a petrolkémiai szektor oldaláról vezérelt áremelkedéssel járhat, ha az olajár hosszú távon 40 dolláros hordónkénti szint alatt marad.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy hiába a nemzetközi gazdasági várakozásoknak az optimista megközelítése, miszerint a mostani gazdasági megtorpanás majd egy „visszacsapódás” fog követni, én ezt a pozitív várakozást nem osztom. Mert a fentebb leírt indokok alapján azt is látni kell, hogy mind a termelői, mind a keresleti oldalon, egy eddig nem látott keresleti és olajár visszaesésben elvérző amerikai palaolajtermelők, az ipari fogyasztói oldalon, hosszútávú tartalékokkal nem rendelkező kis-, és közepes vállalkozások nem fognak tudni túlélni, így a válságot követően talpra állni sem lesznek képesek, ami középtávon jelentős energiafogyasztói és termelői átrendeződést eredményez majd, azaz semmi sem lesz úgy, mint korábban volt, s ennek következményeit a védtelen és tartalékokkal nem rendelkező, erős külső függőségben lévő gazdaságok, mint a magyar fogják leginkább megszenvedni.

A fenti írás megjelent az alábbi oldalon is, 2020.03.23-án: 

https://www.kerekasztal-mp.hu/kozelet/a-kerekasztal-mellett-a-gazdasagrol-holoda-attila-virusos-energiapiac-i/ 

Minden évben, december 4-én ünnepeljük Szent Borbála napját, akit a 14 védőszent közül a bányászok választottak védőszentjükké. 1945 óta hazánkban a bányavállalatok és az OMBKE hagyományápoló tevékenysége ellenére, majdnem visszafordíthatatlanul elsorvadt a bányászatnak ez az ősi hagyománya, a Szent Borbála nap méltó megünneplése, a bányászatban hagyományos Szent Borbála mise. Bár a bányászat, a vállalatok és az OMBKE is élenjárt hagyományainak, történelmi múltjának ápolásában, gondozásában - a Szent Borbála hagyományőrzés nem volt igazán élő, de szerencsére csak tetszhalott állapotban volt.

(Fotó: saját gyűjtemény)

         Az OMBKE Történeti Bizottságának és a Kőolaj- Földgáz- és Vízbányászati Szakosztályának kezdeményezése alapján ugyanis, a Szent Borbála kultusz feltámasztásának szándékával, 1989. december 4 - én Budapesten, a Városmajori templomban ünnepélyes szentmisére került sor. A mise után tudományos ülésszak foglalkozott Szent Borbála életével, bányászati vonatkozásaival. Azóta minden évben, méltó módon került sor Szent Borbála napjának megünneplésére, amit az is alátámaszt, hogy az ünnepi miséket jeles egyházi személyiségek tartották. Ezek a rendezvények segítették feléleszteni a szunnyadó hagyományokat az egyes bányavidékeken is.

         Mindezek előre bocsátásával kívánom felidézni Szent Borbála életét, majd védőszent voltát, végül tiszteletének eredetét, történetét, képzőművészeti emlékeit. 

SZENT BORBÁLA élete

         Ismeretes, hogy már a rómaiak, a kisázsiai pogányok is házi istenekkel vették magukat körül, "akik" mint védőszentek óvták a házat, lakóit a különböző bajoktól, szerencsétlenségektől, majd a keresztény hit terjedésével az egyes települések választottak maguknak védőszentet, és később ezt tették az egyes szakmák is.

Szent Borbála legendája is a régmúltba nyúlik vissza. Jacobus de Veragine - aki a XIII. században élt és dominikánus szerzetesből lett Genua érseke - írt a szentről a LEGENDA SANCTORUM című művében. Később az Illyés András erdélyi püspök által írt " Keresztényi élet tüköre, avagy a szentek élete" című könyvben, valamint a Temesvári Perbált minorita szerzetes által írt Érdy kódexben is olvashatunk róla.

         A Szent születésének ideje bizonytalan, ugyanis a korabeli források az akkor uralkodó császárok nevével jelezték az időpontokat. Az írásos emlékek, feljegyzések alapján - röviden összefoglalva - Borbála élete a következők szerint alakult:

         Diocletiánus uralkodásának végén és II. Maximianus császárságának idején, Kis-Ázsia északnyugati félszigetét is magába foglaló Bithynia nevű tartomány Nikomédia nevű - ma Izmir – városában, élt egy gazdag görög származású pogány, aki Dioscorus néven volt ismert. Egyetlen gyermekét, aki rendkívüli szépségével és éles eszével tűnt ki, Borbálának hívták. Atyjának öröme, büszkesége volt Borbála. Tudományokban jártas mesterekkel taníttatta, hogy kitűnő tehetségéhez illő képzést kapjon. Dioscorus, amennyire szerette a lányát, annyira gyűlölte a keresztény tanokat, a keresztényeket. Éppen ezért nagy gondot fordított arra, hogy leánya pogány szellemű oktatásban részesüljön, és arra, hogy ne érintkezhessen keresztény tanokkal, a gyűlölt vallás képviselőivel véletlenül se kerüljön kapcsolatba.

         Ezért Borbála számára atyja - a gyűlölt kereszténységtől való féltésében - egy magas tornyot építtetett, amit nagy pompával és kényelemmel berendeztetett. Ebbe a toronyba záratta be évekre a leányát, ami így Borbálának otthona és egyben börtöne is lett.

         Kiszemelt néhányat a kor legjobb tanítói közül, hogy Borbálát a tudományba bevezessék. Így a legenda szerint a II. század nagy hittudósa, az alexandriai pogány Origenes, illetve annak papja Bálint is tanította. Csak ők és Dioscorus szolgálói léphettek a toronyba.

         Borbála a toronyba zárva mégis megismerkedett a keresztény tanokkal. Hitét kifejezésre is juttatva, a torony falán, a már meglévő két ablak mellé egy harmadikat is nyittatott. Ez a három ablak fejezte ki szándékai szerint a Szent Háromság tiszteletét. Némely életrajzíró szerint ekkor vette fel a kereszténységet, valamely tanítója, vagy apjának szolgája térítette, illetve keresztelte meg.

         Időközben apja - egy hosszabb útról hazaérve - eltökélte, hogy férjhez adja. Ezt Borbála megtagadta, bevallva, hogy távollétében felvette a kereszténységet. Dioscorus erre kardot ragadva akart véget vetni lánya életének. Borbálának azonban sikerült megszöknie és a hegyekbe menekült. Apja, aki most már mindenáron meg akarta ölni, üldözőbe vette. Leánya előtt azonban megnyílt egy szikla, elzárva őt az üldözőitől. Dioscorus azonban az isteni csoda ellenére is - két pásztor segítségével - elfogta leányát, majd átadta a városbírónak, Martianusnak. A bíró - mint keresztényt - a legválogatottabb kínzásoknak vetette alá, véresre korbácsoltatta, tüzes fáklyával süttette. Borbála azonban a válogatott kínzások ellenére is életben maradt. A kínpadon sűrű felhők védték, eltakarva kipellengérezett szemérmességét is.

Amikor atyja látta, hogy leányát nem tudják megölni, maga ment a kínpadra és sajátkezűleg fejezte le Borbálát. Tettéért rövidesen megbűnhődött, mert Isten villámmal sújtotta halálra.

Borbála halálát az életrajzírók II. Maximianus császár idejére tették. Diocletiánus császár Kr. u. 303-ban rendelte el a keresztények üldözését. Kr. u. 305-ben történő lemondása után, II. Maximianus-t kiáltották ki császárnak, aki 313-ig uralkodott. A legendák szerint tehát Borbála vértanúhalála Maximianus Daia idejében, Kr. u. 306-ban, december 4-én történt, és a kereszténység azóta tiszteli szentként.

         Holttestét még halála napjának éjjelén egy Valérius nevű jóérzésű ember segítségével eltemették. Sírjánál később - feljegyzések szerint - több csodálatos gyógyulás történt, és a város lakói ennek hatására egyik templomukba vitték a földi maradványait. Ez a templom 378 után keresztény lett. Jusztinianusz császár Szt. Borbála csontjait 565-ben Konstanti- nápolyba vitette, majd 795-ben - Róma után - Nagy Károly Piacenzában helyeztette el. A holttest maradványai elkerültek Rómába, Velencébe, Mantuába, Kölnbe és a Mödling melletti missziósházba.

SZENT BORBÁLA, mint védőszent

Szent Borbála egyike a középkor és a barokk világ legtiszteletreméltóbb nőszentjeinek. Az egyházi feljegyzések szerint csodákat téve segített a benne bízóknak. Pl. a halálosan megégett gorkhumi Koch Henrik - aki rendszeresen fohászkodott Szent Borbálához - mindaddig életben maradt, míg fel nem vette az utolsó kenetet, és így már nem érte készületlenül a halál.

Zivatar és villámlás alkalmából is gyakran hívták segítségül, mert apját villámcsapás sújtotta halálra. Mivel pedig szokás volt "zivatar elé harangozni" ezért a harangok, harangöntők védőszentje is lett. Védőszentje a tornyoknak, váraknak is, hiszen apja toronyban őriztette.

A bányában, lőporral végzett robbantások megkezdését követően, valamint a sújtólég - robbanások gyakoribbá válásával is kérték a szent oltalmát. A puskaporral végzett veszélyes műveletek miatt választották a tüzérek is védőszentjüknek Borbálát.

         Kérdés viszont, hogy miért lett a bányászok védőszentje Szent Borbála, hiszen a bányászattal, a bányászkodással való kapcsolata nem ismert, ugyanakkor a foglalkozások védőszentjei kapcsolatban vannak az adott foglalkozással?

A válasz a következő. A bányászok mindig örökös veszedelemben dolgoztak. Végszükségben fordultak Borbálához, mint védőszenthez, aki védett a hirtelen halál, a sebesülés, a villámcsapás és a tűzvész ellen. A hirtelen halál elleni védelem magyarázatát abban kereshetjük, hogy Borbála azt a kegyelmet kérte Istentől, hogy ne hagyja meghalni az utolsó kenet felvétele nélkül.

A bányászok - a hagyománytiszteletük következtében - mindig kiemelkedtek a többi szakma művelői közül. Ennek oka valószínűleg abban is kereshető, hogy a legősibb mesterség művelői a bányászok. A hagyományok ápolásában az Alma Mater-ből hozott örökség is meghatározó szerepet játszik.

Évszázadokon át a leszállás előtt - a felolvasóteremben - a kijelölt vájár így fohászkodott: "Oh, Szent Borbála!  Hozzád fordulunk mindazok, kik a föld mélyébe leereszkedünk. Oltalmazz meg minket minden szerencsétlenségtől és bajtól. Könyörögj érettünk és légy erős pártfogónk mindörökké. Ámen."  

Tehát a végórában szükséges kegyelem, a feloldozás hite kapcsolta ezt a szép, szűzi szentet, az állandó fenyegetést jelentő természeti erők leküzdésével, a váratlan vészekkel járó bányászkodáshoz.

SZENT BORBÁLA tisztelet eredete, története, képzőművészeti emlékei

         Az ősi tisztelet valószínű eredete Hollandia. Onnan terjedt el Európába, ahol már a 14. századtól írásos és képzőművészeti emlékek által bizonyítottan találkozhatunk vele.

         Ugyanakkor a tisztelet terjedésében a délszláv közvetítés is szerepet játszhatott. Mindezt az is alátámasztja, hogy a történelmi Magyarország területén Bántornya (Turnisce) és Márton-hely (Martjanci) római kat. templomaiban már az 1300-as évek utolsó harmadában csodálatos Szt. Borbálát ábrázoló freskókat festett Johannes Aquila.

         A Borbála tisztelet elterjedésének főbb állomásai Franciaország, Ausztria, Csehország, Magyarország és Olaszország voltak. A késői németországi megjelenés oka a német bányászok Szent Anna tiszteletében, és a hitújítási mozgalmak hatásában kereshető.

         Az elterjedés "útvonalát" vizsgálva tény, hogy 1350. körül a csehországi Kuttenberg (ma Kutna Hora) Szent Borbála templomát már okiratok említik. Ez valamivel korábbi feljegyzés, mint ami a selmecbányai Borbála kápolnáról emlékezik meg.

         Hazánkban először a Felvidéken és Erdélyben találkozhatunk a Szent Borbála tisztelettel, ami innen terjed el a bányavárosokban. A selmecbányai Szent Borbála szobor (1506 körül) a Szent Katalin templom hajdani főoltárának szekrényében állt. A város kultúrintézményei mintául szolgáltak az országban, ezért a Borbála kultusz gyorsan behálózta az egész országot, elsősorban a Felvidéket, a bányavárosokat.

Különösen a gazdag bányavárosok állítottak csodálatos képzőművészeti emlékeket Szent Borbálának.  A XIV- XV. századi szárnyas oltárok, képek, szobrok nagy számban maradtak fenn Selmec-, Körmöc- és Besztercebánya vidékén, melyekhez hasonlót más európai bányavárosok, bányászvidékek sem mondhattak magukénak. A legnevezetesebb magyar képzőművészeti emlékek a besztercebányai XIV - XV. századi Borbála kápolna szárnyas oltára, amit Pál mester 1502-ben készített, valamint a selmeci Katalin templomban lévő Borbála szobor, és a volt Turóc megyei Jezernyica templomában lévő Szent Borbála oltár.

         Érdemes szólni arról, hogyan ábrázolják a képzőművészeti alkotások a szenteket. A szentek személyiségéhez, ábrázolásukhoz bizonyos elválaszthatatlan tulajdonságok, tárgyak tartoznak, melyeket a művészek a megjelenítésnél felhasználnak.

Borbála esetében ezek az attribútumok a következők:

• hengeres, vagy négyszögletes torony három ablakkal, amelyek a Szentháromságot jelképezik,
• a kehely ostyával, vagy anélkül, amely a halál előtti halotti szentség felvételére utal,
• liliom, vagy pálmaág, mely a szüzességet jelképezi,
• kard, vagy pallos, amik életének kioltására utalnak.

         A Szent Borbálát ábrázoló képzőművészeti alkotások egész Európában fellelhetők. A madridi Pradó múzeumban van Weyden 1438-ban készített táblaképe, ami Borbálát, a szentet lakókörnyezetében ábrázolja.  Giovanni Boltraffió mester alkotása - mely a berlini Nemzeti Galériában látható - Borbálát a toronnyal és a kehellyel jeleníti meg. A Drezdában kiállított Borbála kép alkotója id. Lucas Cranach. Raffaelló is megörökítette Borbálát a sixtusi Madonna képen. A wienerwaldi Heiliegenkreutz apátsági templomában 1751-től csodálható meg Giovanni Giuliani Szent Borbálát ábrázoló faszobra. A xanteni dómban található Szent Borbála szobor a legrégebbiek közé tartozik.

         Európán kívül is van Borbála emlék. A bolíviai Potosiban - ahol az akkori világ egyik leghatalmasabb ezüstlelőhelye volt - egy 17. század végi, indián népi motívumokat is bemutató Szent Borbála festmény bizonyítja, hogy a legenda eljutott az óceánon túlra is.

Jó szerencsét!

/A beszéd eredetileg elhangzott 2008. december 06-án, Rózsaszentmártonban, a Borbála-napi ünnepségen/

Amikor egy változást forradalminak neveznek, abban benne van annak a felismerése, hogy a minősített változás nem csupán egy új termék, vagy eljárás bevezetését jelenti a termék-, vagy szolgáltatáspalettára, hanem egyúttal olyan hatással bír az addigi rendszerben résztvevő elemekre egészére és egyenként is, mely alapján kimondható, hogy az addig működő rendszer minden elemét érinti a változás, hogy már soha többé nem lesz olyan a korábbi rendszer, mint azt megelőzően volt. Ilyen változás jelentett a palagáz forradalom is a világ gázellátásának addigi megszokott rendszerében, ami egyszerűen kizárta, hogy vissza lehessen térni a korábbi működési mechanizmusokhoz. Új szereplők, új termékkel „rondítottak bele” az addig jól kiszámítható termelő-szállító-kereskedő triumvirátus rendszerébe, megváltoztatva az erőviszonyokat és lehetőségeket is egyaránt. S miközben ilyen változások jelentek meg a világ gázkereskedelmi rendszerében, Európa követve addigi „öreg hölgy”-mentalitását, kissé csodálkozva bámult rá az újonnan megjelenő erőforrásokra, anélkül, hogy egy rövid időre is komolyan megfordult volna a fejében, az új potenciálban rejlő lehetőség arra, hogy megváltoztassa a korábban kialakult gázellátási status quo-t, s egyúttal lehetőséget teremtsen az európai gáztermelők megjelenésére az európai gazdaságok GDP-jének megerősítőjeként. Európa – mint oly sokszor a történelemben – tétlenül nézi, ahogy a lehetőségek elhúznak mellette, és leragad az eddig jól bevált közösségi piacszabályozási mechanizmusok megerősítésének gyakorlatánál, miközben Európán kívüli szereplők veszik át nem csupán a gázellátás feletti irányítás, komoly anyagi haszonnal kecsegtető karmester pálcáját, unikális lehetőséget teremtve a palagáz térhódításának.

Mielőtt a részletekbe vágnánk, szükséges, hogy néhány sztereotípiaként, hamisan rögzített tényt helyre tegyünk, ha már a palagázról értekezünk. Először is: a palagáz nem valami új termék, és nem rosszabb/drágább/szennyezőbb a hagyományos földgáznál, hanem pontosan ugyanaz.

1. ábra: A hagyományos és nem hagyományos földgáz jellemző előfordulásai

A helytelenül palagázzá egyszerűsített nem-hagyományos földgázok egyik előfordulási formája a köznyelvben palagázként nevezett, valójában – előfordulását tekintve a záró márgarétegben, a klasszikus csapdázódás nélkül a márgában megszorult – márgagáz, csupán egyike az ilyen gyűjtőnéven közkeletű nem-hagyományos szénhidrogéneknek, de közelről sem fedi le valamennyi, sőt! Ha a klasszikus ábrázolásban földgáz-piramisként jelzett rajzot vizsgáljuk, belátható, hogy a „palagáz” még csak nem is a legnagyobb természetben előforduló nem-hagyományos szénhidrogén, hiszen nagy készletek találhatók a kőszénbe ágyazott metángáz előfordulásokból, az erősen összetömődött kőzetekbe szorult ún. „tight gas”-ból és a legnagyobb potenciált a mélytengerek alján felhalmozódott gázhidrát előfordulások jelentik.

2. ábra: A szénhidrogén piramis jellemzői

Ugyancsak tévedés azt gondolni, hogy a palagáz kitermeléshez alkalmazott technológiák, új eddig még nem használt technológiák lennének. Hiszen a rétegkezelések, a hidraulikus rétegrepesztés több mint száz éve alkalmazott technológiák, a hagyományos kőolaj-, és földgáz előfordulások kihozatalának javítása, vagy éppen intenzifikálása érdekében, az olajbányászok már sokkal korábban rájöttek, hogy a kőzetek áteresztőképességének drasztikus javulása érhető el, tisztító vegyszerek, például savas készítmények alkalmazásával, illetve a mesterségesen létrehozott és fenntartott repedéshálózat kialakításával egyaránt. Az első szakirodalomban is rögzített hidraulikus rétegrepesztést 1947-ben, Kansas államban, a Hugoton földgázmezőben alkalmazták először a gázbeáramlás javítására, és elmondható az is, hogy a hazai olajipar sem maradt el sokkal ennek a technológiának a sikeres alkalmazásától, hiszen 1957-ben, Nagylengyel mezőben szintén beáramlás javítására már eredményesen alkalmazták a hidraulikus rétegrepesztést.

3. ábra: Hidraulikus rétegrepesztés a nagylengyeli mezőben (1957)

Megállapíthatjuk tehát, hogy minden, a palagáz megkutatásában és kitermelésében alkalmazott technika és technológia a hagyományos kőolaj-, és földgázkitermelésben alkalmazott technológiát jelent és nem valami újonnan bevezetett, „veszélyes” műveletet takar. És végezetül, a sztereotípiák között, a „hatalmas” gázkészletekről is ejtsünk szót. A hagyományos szénhidrogén kutatásban megszokott mértékegységekhez képest nagyságrendileg nagyobb értékekkel szembesülhetünk, amikor a nem-hagyományos előfordulásokban lévő potenciálok méreteit próbáljuk megbecsülni. Ezek a nagyságrendi ugrások olykor felfoghatatlanok azok számára, akik a hagyományos készletek számaihoz szoktak, de fogadjuk el, hogy a „nem-hagyományos” jelző nem csupán a keletkezés körülményeire, a megkutatás nehézségeire, vagy éppen a kitermelési technológiákra kell, hogy vonatkozzon, de igaz mindarra, amit ezt megelőzően a kőolaj-, és földgáztermelésről gondoltunk, beleértve az elérhető potenciálok méretét is. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a hagyományos előfordulásokhoz hasonlóan, a kitermelhető mennyiségnek nem a technikai megvalósíthatóság, hanem kizárólag annak gazdaságossága vet gátat.
A palagáz kitermelés kitartó ellenzői, valójában ellenezik a fosszilis energiahordozókra épülő energiahasznosítás minden formáját. Szilárdan hisznek abban, és harsányan ki is állnak amellett, hogy nincs szükség ennyi energiára, hogy a fosszilis energiahordozók egyik napról a másikra kiválthatók a világ energiafelhasználásának rendszeréből, majd beülnek a benzinüzemű autóikba, kihajtanak a szépen kivilágított, alapvetően szénalapú erőművekből „táplálkozó” repülőterekre, és felülnek - a kőolajból, vagy földgázból előállított - kerozin hajtotta repülőgépekre, hogy ezt az okosságot hintsék el a világ minden részében. Ám a valóság némileg árnyaltabb képet mutat.

4. ábra: A világ primer energia felhasználásának előrejelzése (Forrás: IEA)

A rendszeresen felmérésre kerülő energia felhasználási előrejelzések igyekeznek figyelembe venni a föld kormányai által jelenleg alkalmazott, illetve egy későbbi intézkedés csomaggal tervbe vett energiapolitikai intézkedések mellett, azokat a környezetvédelmi szempontból kidolgozott intézkedéseket tartalmazó energiapolitikai elképzeléseket is, melyek a megcélzott, a földi légkör CO2 tartalmának 450 ppm alatt tartására irányulnak. Megállapítható, hogy nem létezik jelenleg olyan, reálisan figyelembe vehető energiafelhasználási forgatókönyv, mely ne azzal számolna, hogy az elkövetkező 20-25 évben bizony nőni fog a világ primer energiafelhasználása. Természetesen a felhasználás növekedésének előrejelzése alapján, a világ országainak felhasználása eltérő mértékben változik, így a legdominánsabb növekedést, az úgy nevezett fejlődő gazdaságok fogják produkálni, amelyek nem tagjai az OECD országoknak, leginkább Kína, India, Brazília, illetve az öbölmenti Közel-Kelet országai. S habár korábban ezt a drasztikus növekedést mindig elintézték az előrejelzők azzal, hogy ennek oka a gazdasági teljesítmény növekedése mellett, leginkább abban keresendő, hogy ezek az országok sokkal nagyobb energiaintenzitással jellemezhetőek. Azaz egységnyi GDP-növekedésre jóval több energiát használnak fel, mint az OECD tagállamok, azaz energiapazarlóbbak, mint a fejlett országok.

5. ábra: az energia igény és az energiaintenzitás alakulása (Forrás: IEA)

Ám ez a kép is sokat fog változni az előrejelzések alapján. Az energia felhasználás növekedése mellett, egyre jobbak lesznek az energiaintenzitási mutatók is ezekben fejlődő országokban, azaz, abszolút értékben a fejlődésükhöz felhasznált primer energia felhasználásának aránya javul, de ez nem töri meg az egyenletes felhasználás növekedésének mértékét sem. Ez alapján könnyen belátható, hogy az világ energia felhasználásának képe sokkal másabb képet fog mutatni, mint akárcsak 5 évvel ezelőtt is. India energia felhasználása 2040-re eléri, sőt meg is haladja az EU jelenlegi energiafogyasztását, míg Kína energia felhasználása az európai energiafogyasztás 2,5-szeresére növekszik majd. Miközben ezekre a most ismert és előre jelezhető fejlődő országokra nézünk, ne felejtkezzünk el az elmaradott afrikai országok gazdaságairól, ahol a társadalmi viszonyok előbb-utóbb elkerülhetetlen normalizálódását követően, az eddigieknél elképzelt növekedési ütemek még inkább felgyorsulhatnak, és energia felhasználásuk megsokszorozódhat az elkövetkező negyedszázadban.

6. ábra: Az energiaigény alakulása az energiamix szerint (Forrás: IEA)

Az energiafelhasználás előrejelzéseinek vizsgálata során, külön érdemes elemezni a különféle energiahordozók energiamixen belüli változásának előrejelzését is. A jelenlegi tendenciák alapján látható, hogy a fosszilis energiahordozók dominanciája még hosszú időn át megmarad. A szén felhasználásának új reneszánsza (mely leginkább a kínai energiaigény szignifikáns növekedésének kielégítését szolgálja) és a megújuló energia részarányának megállíthatatlan erősödése mellett, a földgáz felhasználás erőteljes növekedése a szembetűnő. Valóban igazolódni látszik az az IEA (Nemzetközi Energia Ügynökség) által hangoztatott tétel, hogy a földgáz aranykora kezdődött a földön. S miközben korábban rendszeresen azzal riogatták a tisztelt közérdeműt a fosszilis energia ádáz ellenfelei, hogy azért kell más energiahordozó után néznünk, mert a fosszilis készletek kifogyóban vannak, és éveken belül elfogynak a Föld készletei, a jelenleg ismert készletbecslések alapján megállapítható, hogy ez a veszély nem valós, a fosszilis készletek a jelenlegi és becsülten növekvő felhasználási ütem mellett is több száz évre elegendőek. De, ahogy mondani szokták, a „kőkorszaknak sem az vetett véget, hogy elfogyott a kő”, így nagy valószínűséggel a fosszilis energiahordozók dominanciájának megszűnését sem azok készleteinek kimerülése fogja eredményezni. Sokkal inkább a ma még nem is ismert energiatermelési technológiák fejlődése, a környezeti hatások erőteljes csökkentésére irányuló korszerű energiatermelő megoldások térnyerése és az emberiség bölcsebb belátása arra vonatkozóan, hogy az egyre növekvő népesség energiaéhségének kielégítése nem okozhatja, az ember földi életterének teljes ellehetetlenítését, azaz az ipari, technológiai és környezettudatos fejlődés egész egyszerűen meg fogja haladni, napjaink megkerülhetetlen energiahordozóinak alkalmazását.

7. ábra: A fosszilis energiahordozók készleteinek előrejelzése (Forrás: IEA)

De ez jelen pillanatban még elég távoli jövőnek tűnik, így a fosszilis energiahordozók birtoklása, és elosztási-kereskedelmi potenciáljának képessége továbbra is világhatalmi tényező, az országok egymáshoz való viszonyának fontos indikátora, a gazdasági fejlődés irányait alapjaiban befolyásoló, adekvát eszköz a politikai erők kezében. A birtokolt potenciál egyenlőtlen elosztásának eredményeképpen, az USA kívüli OECD tagországok, valamint Kína és India energia kitettsége egyre nagyobb, miközben a klasszikus termelő országok (Közel-Kelet, Oroszország, Kaszpi-térség és Észak-Afrika) pozíciója érdemben nem változik. Talán csak Brazília megjelenése a termelő országok csoportjában okoz némi átrendeződést.

8. ábra: Nettó olaj-, és gázimport/export mátrix (Forrás: IEA)

Az USA kitettségi pozíciójának javulása egyértelműen a palagáz forradalomnak köszönhető, ma már egyértelműen kedvező helyzete a nem-hagyományos szénhidrogének tömeges kitermeléséből származó, viszonylagos gázbőség nem csupán korábban kiszolgáltatott kereskedelmi helyzetének megváltoztatását eredményezte, de lehetővé vált az USA-beli olcsó energiaforrások megjelenésével, a helyi gazdaság megerősödése, és a versenyelőny készpénzre váltása is, akár a távol-keleti gazdaságok, akár az európai gazdasággal szemben. S miközben a globális földgázigény egyértelműen és folyamatosan növekszik, Európa újonnan felfedezett, saját források hiányában vergődik, kitettsége egyértelműen erősödik. Szemmel láthatóan Európa belenyugodott abba, hogy tartósan nem lesz képes saját igényeinek ellátásában termelőként is részt venni. Az EU bürokratái kizárólag a piaci és kereskedelmi körülmények kidolgozásában és kontrolljában képesek gondolkozni!

9. ábra: Nem-hagyományos készletek előfordulása a világban (Forrás: IEA)

Holott távolról sem igaz, hogy ilyen jelentős nem-hagyományos készletekkel csak Észak-Amerika rendelkezik. A jelenleg ismert geológiai becslések alapján megállapítható, hogy komoly ásványvagyon előfordulások találhatók Dél-Amerika egyes országaiban (Argentína, Brazília), az afrikai kontinens mindkét pólusán (Algéria, Dél-Afrikai Köztársaság), de igencsak méretes palagáz előfordulásokat jeleznek a kínai becslések, sőt Oroszországban is jelentős szénbeágyazott metán (CBM) elfordulásokkal számolhatunk. És nem marad ki ebből a sorból az „öreg hölgy”, azaz Európa sem, hiszen a jelenleg ismert, és természetesen kockázatokkal terhelt becslések alapján 21 billió (!) köbméter nem-hagyományos előfordulás becsülhető az európai kontinensen. Ez a világ jelenleg ismert ilyen típusú előfordulásának (~331 billió m3) csupán alig 6 %-a, ám az európai gázellátás jelenlegi 400-450 milliárdos éves felhasználásában még így is jelentős forrás bevonás lehetne, amennyiben nem néznénk tétlenül, hogy kizárólag mások hasznosítsák a nem-hagyományos készletek kiaknázásában rejlő lehetőségeket.
A kitermelés és a felhasználás előrejelzése alapján, az Egyesült Államok 2035-re már teljes gáztermelésének több mint 80 %-át nem-hagyományos készletekből fogja kitermelni, és földgázhoz hasonlóan a kőolajtermelésben is egyre nagyobb teret hódít az USA palaolaj (ez nem azonos az olajpalával, ami jellemzően Kanadában fordul elő) termelése is. Ugyanez az érték a mostani szándékok és szabályozás alapján 2035-ben Európában még az 5 %-ot sem fogja elérni, holott ahogyan említettem korábban, az előfordulások mérete és mennyisége lehetővé tenné ennél nagyobb mértékű bevonását is au európai palagáz készleteknek, a földrész ellátás biztonságának növelésére. Európa földgázellátásának diverzifikálása, a hazai és import földgázforrások közötti egészségesebb egyensúly megteremtésében egyre növekvő szerepe kellene legyen, a nem-hagyományos készletekből származó termelésnek, hogy a saját forrásokból származó termelés fedezhesse az egyre jobban növekvő földgáz iránti kereslet, akár több, mint 60 százalékát, 2040-re.

10. ábra:Az európai nem-hagyományos forrás előfordulásai (Forrás: ENTSOG)

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az Európára jellemző bonyolultabb földtani viszonyok (sokkal nagyobb mélység, magas hőmérséklet és hatalmas rétegnyomás) egyértelműen drágítják az európai palagáz kitermelést, és több más infrastrukturális megoldandó probléma is felmerül az európai kutatás-termelés kapcsán. Hiszen komoly kihívást jelent az európai palagáztermelőknek az európai lakott területek sűrűsége, illetve a földtulajdonhoz való viszony különbözősége is az USA-val való összevetésben, nem is beszélve arról, hogy az európai bányászati szabályozás és a bányászathoz való hozzáállás is sokkal komolyabb annál, mintsem földművelők (amerikai farmerok) sportot űzhessenek abból, hogy ki tud hamarabb kőolaj, vagy gázkészletet találni a földjén, csak azért, mert akárki belevághat egy fúrótorony működtetésébe a saját területén. Ez természetesen együtt is járt azzal, hogy a sok kóklerkedés közepette bizony, rendszeresen előfordultak olyan balesetek, rétegek közötti átfejtődések, kitörések, a felszín alatti vízbázisokat elszennyező és elgázosító műveletek, amire joggal hivatkozhatott azután a palagáztermelés, vagy legalább is a hidraulikus rétegrepesztés betiltását követelő környezetvédő szervezetek.
Néhány szó essék most a sokat kárhoztatott mumusról, a hidraulikus rétegrepesztésről is. A nem-hagyományos szénhidrogének kitermelésének, környezetvédelmi és alkalmi „vádlói” rendszeresen emlegetik a rétegrepesztést, mint mumust, ami minden bajok okozója!

11. ábra: A hidraulikus rétegrepesztés sémája

Ahogyan azt korábban is említettük, a réteg repesztése, mint beáramlást stimuláló eszköz már igen régen (több évtizede!) alkalmazzák a kőolaj-, és földgázbányászatban, tehát egyáltalán nem újdonságról, valamilyen új és különösen veszélyes tevékenységről van szó. A repesztés során lehetővé tesszük, hogy a rossz áteresztőképességű kőzetek pórusai között jobb, hatékonyabb legyen a kommunikáció, azaz mesterséges csatornákat hozunk létre a kút és a szénhidrogént tartalmazó rétegek között. Ehhez vízbázisú, úgy nevezett repesztő folyadék benyomásával megrepesztjük a több kilométer mélységben lévő réteget (és csak azt!), majd a korábban szivattyúkkal benyomott folyadék visszanyerését követően, egy szintén mesterségesen készített műhomokkal (proppant) töltjük ki a repedést, nehogy összezáródjanak ezek a kis csatornácskák! Itt természetesen nem méteres kiterjedésű repedésekről van szó, hanem egészen kis átmérőjű, néhány centiméteres/milliméteres repedésrendszerekről, amelyek áteresztő képessége természetesen sokkal jobb az áramlás szempontjából, mint a kőzet eredeti áteresztőképessége. Fontos tudni: a repesztésre szolgáló folyadékot (víz és repesztőanyag) teljes egészében visszatermeljük a kútból, mely tisztítás után ismét ugyanolyan víz lesz, mint korábban volt, azaz nem helytálló az a környezetvédői riogatás sem, hogy iszonyatos mennyiségű vizet pocsékolnak el a repesztések során, ezzel is környezetvédelmi kárt okozva! Való igaz, egy ilyen művelethez igen sok, olykor több tízezer köbméter vízre is szükség lehet. Ám jól látható, hogy az csak eszközként lesz felhasználva, majd ezt követően ismét hasznosítható, akár egy újabb repesztéshez is felhasználható. A mai technikai színvonal lehetővé teszi, hogy a repesztés során alkalmazott folyadék rendszerek teljesen zárt technológiában működjenek, így a repesztő folyadék sem a kútban lévő egyéb vízadó rétegeket, sem pedig a felszíni környezetet nem szennyezi. A kút mélyítése során átfúrt, vizet tartalmazó rétegek védelmét szolgálja a kutak kialakítása során alkalmazott cementezési technológia is – azaz szó sincs róla, hogy az átfúrt víztartó rétegek a művelet során károsodnának
A nem-hagyományos szénhidrogének esetén a kőzet áteresztőképessége igen rossz, gyakorlatilag nulla, így repesztés nélkül a kőolaj, vagy földgáz képtelen eljutni a kútba, illetve azon keresztül a felszínre, mert a saját pórusai (amelyekben ott a bezáródott kőolaj, vagy földgáz) között semmilyen, vagy nagyon erősen korlátozott kommunikáció létezik. Mivel a rétegrepesztésekkel ezekben az igen kemény és nagy szilárdságú kőzetekben nagyon nehéz repedésrendszereket létrehozni, így egy-egy repesztés hossza jó esetben is csupán 100-150 méter lehet. Ez viszont azzal jár, hogy ilyen kutakból sokkal többet kell fúrni ahhoz, hogy a rétegekben lévő szénhidrogént a lehető legnagyobb mértékben kitermelhessük. Tehát a leglátványosabb különbség a hagyományos és nem-hagyományos szénhidrogén termelésbe állítása között, hogy nagyságrendekkel több kútra van szükség, mint normál esetben.

12. ábra: A hidraulikus repesztés jellemző tagállami engedélyezése

Az európai engedélyezés rendszere egyáltalán nem harmonizált, országonként különbözik, de az egységes értelmezést célzó, 2014-ben kiadott EU-direktíva, a korábbi merev elutasítással szemben ma már inkább támogatónak, mintsem ellenségesnek mondható. A kiadott direktíva egyértelműen a felhasznált víz mennyisége alapján tesz különbséget a hidraulikus rétegrepesztő technológiák között, így megkülönbözteti a masszív rétegrepesztést (10.000 m3-nél nagyobb mennyiségű víz felhasználás) és a sima rétegrepesztést egymástól. Az EU környezetvédelmi biztosának kezdeményezésére, nem régiben elindult egy olyan referencia dokumentum (BREF) kidolgozását célzó közös ipari és környezetvédelmi egyeztetés, mely az elérhető legbiztonságosabb és leghatékonyabb kitermelő technológia alkalmazását szorgalmazza a tagállami tiltások helyett. Ennek egyértelmű indítéka az, hogy az Európai Bizottság is megállapította, a palagáz és más nem-hagyományos gázforrások potenciálisan fontos új ellátási forrásokká válhatnak Európa-szerte, amely valóban és ténylegesen csökkentheti az EU gázimport függőségét, lehetővé teszi az európai palagáz potenciálban rejlő gazdasági növekedési potenciál Európában tartása mellett, a piaci-kereskedelmi kitettség és alkupozíció eddigi kiszolgáltatottságának mérséklését is. Ugyanakkor a mai napig jelentős különbség tapasztalható a tagállami szabályozások között, a teljes és kíméletlen tiltás (Franciaország, Bulgária, Románia) épp úgy jellemző, mint a teljes állami, kormányzati és politikai megfontolásokon alapuló támogatás (Anglia, Lengyelország és Magyarország), de van példa a megengedve tiltó gyakorlatra is (Németország). S habár a tiltások és engedélyezések szinte kivétel nélkül a környezetvédelmi aggályok és a technológia veszélytelenségét bizonygató műszaki-geológiai érvelések mentén kerülnek felszínre, azért könnyen belátható, hogy az ellenzők és támogatók mögött is komoly érdeksérelmeket elkerülni szándékozó, nem egyszer Európán kívüli gazdasági szereplők, piacbefolyásoló lobbi tevékenysége érthető tetten, akármelyik oldalról hoznánk is példát.

Egy biztos, a nem-konvencionális földgáz és a részben ezen a forráson alapuló, egyre nagyobb jelentőségű LNG termelés már mostanra is jelentős világkereskedelmi átrendeződést eredményezett a földgázpiacon, megállapítható, hogy szinte mindenki (Oroszország, Közel-Kelet, USA, Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália, Dél-Kelet Ázsia) exportál, míg az EU, Kína, Dél-Korea és Japán is egyre többet importál.
A jelenlegi állás szerint, tényszerűen megállapíthatjuk, hogy napjainkban egyértelműen Európa a legnagyobb vesztese a piaci átrendeződésnek, mert „csupán” fogyasztóként profitálhat az egyre olcsóbb gázforrások megjelenéséből, de a nem-hagyományos készletek kitermeléséből elérhető gazdasági növekedésből már nem részesedik.

Felhasznált irodalom:
1. Energy Outlook 2012, 2013, 2014 – Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA)
2. Holoda Attila: Palagázról közérthetően – nem csak környezetvédőknek
http://osztommagam.blog.hu/2013/02/15/palagazrol_kozerthetoen  
Bányászati és Kohászati Lapok, Bányászat 2013/4. szám (2013.09.16)

Sokan kérdezik tőlem mostanság, mondjam már meg, mit gondolok én arról, hogy sok-e ez a 360 milliárd forint ezekért az E.On-os tárolókért, vagy sem, mert például Mártha Imre energetikai szakértő azt nyilatkozta, hogy csak 90 milliárdot érnek…

(Mielőtt a konkrét kérdésre is válaszolnék, egy zárójeles bekezdésben hadd mondjam el, hogy a gázüzlet dolgairól, vagy éppen a gáztárolók értékéről nyilatkozni szívesen szoktak, sokan sokfelé. Mártha Imre is. Meg szakértők is. De ő nem az. Sosem volt az. Ő ugyanazt a generációt képviseli, akiket könnyen felismerhetünk a mostani Kormány holdudvarában is. Ők azok, akik a külföldi iskolákat végeztek, kiválóan beszélnek nyelveket – többnyire az angolt, a menedzser-közgazdász, vagy jogi egyetemeken végtelenségig szajkózott, jól hangzó típusmondatokat ismételgetnek, csodálatos grafikonokat gyártanak szakmányban és értelmeznek, de valójában nem mások ők, csupán - a szakma valódi működését egyáltalán nem ismerő - „Főnök kedvencek”. Ők a mindenkori miniszterek, miniszterelnökök liblingjei, a mindenhez értők… Mártha Imre az előző, szoci kormány liblingje volt, Rogán, Lázár és a többiek meg a mostani kormányé. De a mentalitás, a hozzáértés (bocsánat! a hozzá-nem-értés) szintje ugyanaz. Ezért – már bocsánat érte - nem szívesen szerepelek egy normál bekezdésen belül a „márthaimrékkel”…)

Szóval, mennyit is érnek ezek a tárolók? Ha most kellene ezeket a földalatti tárolókat létrehozni, akkor a 360 milliárdnál sokkal többért lehetne ezt megcsinálni. Felszíni és földalatti létesítmények (földgáztárolásra alkalmas, speciális szerkezetű kutak) tömkelegét beruházni bizony nem olcsó dolog. Mai értéken ezek újbóli létrehozása jelentősen meghaladná a mostani vételárat. Na, ugye?! Akkor most akár hátra is dőlhetnek a döntéshozók, hiszen mégis jó üzletet kötöttek, nem igaz? Nem. Ne dőljetek hátra, mert nem erről beszélünk mi, akik azt mondjuk ez egy hibás, felesleges és a nagyszájú ködösítésen túl, ténylegesen más érdekeket szolgáló lépésről van szó. Ugyanis a kérdés valójában az, hogy minek kell ez nekünk? Ki lenne az az őrült, aki a meglévő tárolók mellé ismét létrehozná ugyanazt a kapacitást, ami már megvan? Senki. Minek is? Hiszen már itt van. Használhatjuk, élvezhetjük minden előnyét és hátrányát. És nem viheti el tőlünk senki! Ugyanis ezek nem gépek, amiket felpakolunk egy teherautóra és eladunk. Ezek nem szimpla gyártósorok egy nagynevű autógyárban, amit a tulajdonos egyszer csak áttelepít egy másik országba, mert itt már nem kap elég kedvezményt a kormánytól, még ha olyannyira stratégia partnernek is nevezzük is. A földalatti gáztárolókat ugyanis nem tudja elvinni a tulajdonos, mert a földből a tárolóréteg nem vehető ki, csak itt létezik, ahol létrehozták. Mondhatni nem ingóság, hanem ingatlan, még ha a szó köznapi értelmében mégsem nevezhetném annak. A földgáztárolás működtetése pedig engedélyhez kötött tevékenység, amit korábban a Magyar Energiahivatal, ma pedig - az átgondolatlanul létrehozott, és a minisztériumok felett álló, és véleményem szerint túlzott hatalommal bíró - Magyar Energia és Közmű Hivatal szabályoz. És ez a hivatali szabályozás éppenséggel elég eszközt ad a magyar állam kezébe, hogy a földgáztárolói tevékenység nem hagyható abba csak úgy, nem igazíthatja át a tárolási és csúcskapacitást a mindenkori tulajdonos a saját kénye-kedve szerint. Földgázt tárolni ugyanis nem csupán engedély kérdése, hanem kötelezettség is. A magyar gázellátás biztonsága szempontjából elengedhetetlenek a hazai földalatti gáztárolók. Persze mondhatnák a tamáskodók, hogy ez biztos nem is igaz, hiszen sok országnak nincs és mégis működnek. Igen ám, de a gázellátottság mértéke sehol a környékünkön meg sem közelíti a miénket. De még egész Európában sem, hiszen egyedül Hollandiában éri el a „gázosítás” mértéke a 90 % feletti mértéket. Most ne taglaljuk, hogy miért és hogyan alakult ez ki, a lényeg, hogy mi energia-mixünkben a gáz jelentős arányt képvisel, ez ma már energetikai adottságnak tekinthető, így az ellátás biztonság kérdéseit ennek megfelelően kell közelítenünk. Ugyanakkor az elérhető gázforrások 

tekintetében az ország kiszolgáltatott helyzetben van. A felhasznált földgáz döntő hányada (80 % feletti rész) importból érkezik hozzánk. Ez még önmagában nem lenne baj, hiszen van ezzel más is így, de ha mindez az import nagyon erősen egy beszállítótól érkezik, egy csővezetéken, akkor mind a kiszolgáltatottság mértéke, mind technikai kezelhetősége erősen limitált. Érthetőbben fogalmazva: nem csupán az a probléma, hogy orosz gáz alapú az importunk, így – tetszik, vagy sem, de – kénytelenek vagyunk azzal a bizonyos beszállítóval korrekt üzleti viszony keretében, de mégis csak kiszolgáltatottabb alkupozícióból tárgyalni, hanem az ugyanúgy probléma ellátási szempontból, hogy a hozzánk érkező vezetékek átengedő kapacitása szintén determinálja, hogy mekkora a maximálisan érkező import mennyisége. A földgáztárolók segítségével ezt a hidrodinamikai egyensúlyt könnyebben fenn tudjuk tartani, mert az ellátásban az is fontos, hogy a valamennyi fogyasztó ugyanabban az időben megkapja a számára szükséges mennyiségű és minőségű földgázt, ugyanolyan fűtőértékkel és ugyanolyan nyomáson. A földgáztárolók létrehozásának inicializálója éppen annak a ténynek felismerése volt, hogy a fogyasztás szezonális és napszaki egyenlőtlenségeinek kiegyenlítéséhez szükség van olyan elérhető, viszonylag nagy gázkapacitásra, ami ilyenkor – leginkább a nagyobb fogyasztást jelentő téli időszakban – beadható a rendszerbe.

S bár a hazai közvélemény alapismereteit látva, igencsak ráférne egy-egy szakmai terület alaposabb, és érthető nyelvezetben megfogalmazott bemutatása „a zembereknek”, de nem akarnám sokáig elhúzni az időt szakmai fejtegetésekkel, mert a kérdéstől nagyon eltávolodnék így. Maradjunk annyiban, hogy a hazai gázellátottság szintjét, az importigényünket és a gázvezetékrendszerünk bonyolultságát tekintve a földalatti gáztárolók a magyar földgázrendszer lényeges és elengedhetetlen részét képezik. Röviden leírva: nem föld alá beásott tartályokról van szó, hanem lemerült földgáz, vagy kőolajmezők pórustérfogataiban létrehozott áruminőségű földgáz tárolásáról, ami egy "élő", működő földtani környezet, a maga sajátos működtetési és karbantartási igényeivel együtt. Az egyszerűbb működési modell érhetőbbé tételét szolgálja ez a rövid kis animációs film. Tudom, sokan támadják/támadták, de higgyék el nekem, a stratégia gáztároló (ahogy hivatalosan nevezik: biztonsági gázkészlet) ugyanolyan fontos eleme a rendszerünknek, ami valódi funkcióját tekintve egy komolyabb gázellátási zavar esetén lesz majd valódi értékén kezelve. Na, akkor majd talán ezren lesznek, akik verik a mellüket féltéglával, hogy ez az ő érdemük... De hát biztosítást sem azért kötünk, mert balesetet akarunk szenvedni, nem igaz? Ahogy mondani szoktam, nincs baj, amíg nincs baj! Vagyis nincs gáz, amíg VAN gáz.

A földgáz tárolása, mint valamennyi energetikai tevékenység nagy beruházás igényű, komoly működési költséggel végzett, értő és végzettséget feltételező, azaz szakmai hozzáértést kívánó tevékenység, de műszaki és rezervoár-geológiai kockázatot is jelentő veszélyes üzem, ami a beruházás és működtetési költség arányaihoz mérhető jövedelmezőséget biztosít a tulajdonosának. Normális piaci viszonyok között csakis nagy befektetett pénz hozhat, nagy nyereséget. Meg irtózatosan nagy buktát is persze, hiszen az üzlet és a piac kockázatos dolog, aki ezt vállalja, az az elérhető profit reményében teszi ezt.

Jó-jó, tudom, hogy 2014 a rezsiharc éve lesz, hiszen megmondta a Miniszterelnök is. Meg azt is, hogy „Nekünk azonban egyszer és mindenkorra le kell zárnunk azt a korszakot, amelyben nyerészkedni tudtak az energiaszolgáltatók az embereken", de anélkül, hogy minősíteném ennek a kijelentésnek a tényleges értelmét és tartalmát, inkább javasolnék egy régi könyvet elővenni a porosodó könyvtárból, bizonyos Marx Károly írta, ha jól emlékszem az volt a címe: Tőke. Ámbár lehet, hogy a Bibó szakkollégiumban ez nem volt elérhető olvasmány?! 

A kérdés a földgáztárolókkal kapcsolatosan valójában nem az, hogy sok-e érte a megadott vételár, 90 milliárdot érnek-e, 20 milliárdot, vagy 200-at? Egy üzleti tevékenység értékét sokféleképpen lehet egy vásárló szemszögéből értékelni. Bekerülési érték, könyvszerinti érték, újraelőállítási érték, a jövőbeli bevételek és kiadások különbségének, a cash flow-nak a nettó jelenértéke, stb. A megvásárolt eszköz annyit ér, amennyit a vevő hajlandó fizetni érte. De a véleményem szerint ezért az üzletért 1 forint is sok. Mert, nincs rá szükség, hogy ezeket a földalatti gáztárolókat állami tulajdonban üzemeltessük. Egyszerűen felesleges megvenni. És akkor minden pénz sok érte. Senki ne higgye már el, hogy attól lehet a kenyér árát mondjuk szignifikáns módon befolyásolni, hogy a miénk-e a kenyérbolt épülete is, vagy csak béreljük. A lényeg ugyanis az, hogy legyen kenyérbolt, ahol tudunk kenyeret venni. A piaci folyamatok során a földalatti gáztároló csupán egy „raktár”, ahová a megvásárolt gázt a kereskedő (vagy éppen az állam) eltárolja, hogy szükség és igény esetén azt majd a piacon értékesítse. Kit érdekel, hogy a raktár kinek a tulajdona? Különösen akkor, ha tudjuk, hogy márpedig a raktár tulajdonosa köteles a raktárát a megfelelő kapacitással fenntartani és a kereskedők (vagy éppen az állam) számára elérhetővé tenni, és e kötelezettség engedélyezője és szabályozója – illetékes hivatalán keresztül – maga a magyar állam. Miért kellene, hogy akkor a raktár tulajdonosai is a magyar állam legyen?

A vásárlás ügyeletes támogatói ilyenkor elő szoktak jönni mindenféle érvekkel, hogy például ott van az olcsó gázból betárolt párnagáz, ami bevethető a rezsicsökkentés érdekében, vagy azzal, hogy a tevékenység non-profit lesz, így a fogyasztók pénze nem lesz lenyúlva a multik által. Ki kell ábrándítsak mindenkit, aki beveszi ezt a két szakmai és közgazdasági ostobaságot. Először is: a párnagáz kérdése. A párnagáz nem használható fel csak úgy, arra a tároló fenntartása érdekében szükség van. Mondhatni az a tároló motorja, ami nélkül egyszerűen nem működik a földalatti gáztárolás. A párnagázt felejtsék el, mint rezsicsökkentési eszközt, mert ha fel is használnak belőle valamennyit, azt mindenképpen vissza kell pótolni, s akkor már a drágább gázból, tehát nem nyertünk vele semmit, csak elodáztuk a problémát. Arról nem is beszélve, hogy a párnagáz kitermelésével a tárolóréteg elérhető kapacitását romboljuk, azaz csökken a betárolható és elérhető gáz mennyisége. Való igaz, hogy az E.On már csökkentette egyszer az egyik földalatti gáztárolójában a párnagáz mennyiségét. De ez azért volt, mert a tárolók a hosszú évek működtetése során, természetesen módon maguk is veszítenek tárolókapacitásukból,s ehhez lehet igazítani a párnagáz mennyiségét. De nem mindegy, hogy valamit szándékosan teszek tönkre, vagy igazodom az elhasználódásából következő körülményekhez! Lehet persze továbbra is ezzel „játszani”, lehet ezt a párnagáz mennyiséget odaígérni bárkinek, de akkor a döntéshozó viselje majd annak felelősségét is, hogy tudatosan károsította a tároló értékét, veszélyeztetve a gázellátás biztonságát. Lehet, hogy nem holnap, hanem holnapután. De sokkal hamarabb lesz ez érezhető, mint a politikusaink gondolnák, s túl hamar ahhoz, hogy számonkérhető legyen ez majd rajtuk is. S akkor már technikailag is későlesz, mert a tároló nem, vagy csak komoly pénzügyi források, műszaki erőfeszítések és rengeteg idő árán lesz helyrehozható. Másodszor: A non-profit tevékenységről pedig annyit, hogy energetikai szolgáltatás esetén (is), ez bizony fából vaskarika. Az energetikai rendszereknek nem csupán a létrehozása, de bizony a fenntartása és működtetése is hatalmas pénzforrásokat igényel. Ezt valahonnan elő kell teremteni. Vagy a tevékenységen elért profitból, vagy az adóinkból. A lényeg: mindenképpen a fogyasztók fizetik meg, mert ki más fizetné. Pénz nem teremtődik csak úgy. A profit teremti meg a forrást, egyúttal a befektető számára is a profit jelenti a befektetett pénzeszközök megtérülését és hasznát. Nincs olyan, hogy nem a haszon érdekében vágunk bele egy üzletbe. S minél nagyobb a befektetési forrásigény, minél nagyobb a befektetés kockázata, annál nagyobb hasznot vár el a befektető. A profit egy részét visszaforgatja fenntartásra, korszerűsítésre és bővítésre (nem azért, mert a „nagytudású” Kormány ezt elrendeli, ahogyan azt a bölcs Rogán úrtól hallhattuk, hanem egyszerűen azért, mert tudja, hogy az üzletet folyamatos mozgásban tartani a saját maga érdeke is!); a haszon (profit) másik részét pedig kiveszi, hogy felélje, vagy másik üzletbe fektesse. Ezt így csinálják az állami vállalatok is. Semmiben nem különböznek a multiktól, legfeljebb a hozzáértés mértékében, vagy az állami (közös) tulajdonhoz való viszonyulás mikéntjében (ld. „közös lónak túros a háta”). Az MVM, mint a legnagyobb állami tulajdonú energetikai vállalat ugyanolyan – sőt olykor még nagyobb - haszonkulccsal dolgozik, mint bárki más, s a megtermelt profitot esze ágban nincs odaadni a fogyasztónak rezsicsökkentés ürügyén. Inkább visszaadja a Kormánynak osztalék gyanánt (ezt hogy-hogy nem ostorozza olyan nagy elánnal a „kiváló rezsicsökkentő” Németh Szilárd?), vagy befekteti másik tevékenységbe, mondjuk állami mobiltelefon szolgáltatóba, vagy abba, amit éppen kér tőle a Kormány. A fogyasztók pénze így, vagy úgy, de le lesz nyúlva, mondjanak róla bármit is…

Szóval nincs itt új a nap alatt, az energia lételemünk, de egyúttal nagy üzlet is. Aki birtokolja a földgáztárolókat, az majd annak - a kötelező jelleggel garantált - hasznából is részesül. Vagy osztalék formájában, és/vagy úgy, hogy a szükséges karbantartásokat és beruházásokat – átláthatatlan közbeszerzések révén – saját, jól ismert "csókosainak". priorizált vállalkozásainak játssza át, drága pénzért, évi több száz millió, sőt több milliárd forint értékben. Mi meg majd fizetjük. Mint ahogyan a mostani vételárat is, meg a fenntartás költségeit is. Na, ezért sok érte a 360 milliárd, és ezért sok érte egyetlen fillér is a mi pénzünkből. Ugyanis ettől sem olcsóbb nem lesz a gáz, sem a gázellátás biztonsága nem emelkedik, viszont újabb átláthatatlan csatornákon tűnik el a „zemberek” pénze a nyilvánosság elől...