Ha már állatorvosi lónak titulálta a Véleményvezér szerzője a magyar központosítás „sikertörténetét”, maradjak én is egy „állati” hasonlatnál: eltaláltátok szarva közt a tőgyét ezzel az írással. Kicsit csodálkozom is, hogy még egyik felkért és nagy tudású hozzászóló sem ragadott ízibe billentyűzetet, és sebtében lecsapva a magas labdát, ráfűzhette volna a problémák gyökerét erre a kérdéskörre. Ugyanis valóban itt van a kormányzási „kudarctörténet” lényege, stílszerűen itt van az eb elhantolva, hogy bizony a nagy lelkesedés és elszántság mellett a közel s távol kormányainak (kiemelten beleértve a mostanit) a leges legnagyobb hibájuk volt a megvalósítások során, hogy gőzük nincs róla, hogy is kell azt csinálni! Mert soha nem csináltak még ilyet. Így aztán elvész a legjobb szándék is, ha a bevezetésével bekövetkező változást képtelenek levezényelni. Már pedig ez így van, ha elismerik, ha nem. Egyszerűen nem értenek hozzá. Már pedig aki valaha is volt részese komolyabb akciók, projektek és változások megvalósítási folyamatának, az pontosan tudhatná, hogy nem attól lesz valami bevezethető, hogy a Főnök kiadja az ukázt. Nem attól, hogy papíron megfogalmazzuk, jogszabályokkal (egyébként többnyire rosszul!) leírjuk a kívánatos „új rend” működési feltételeit. Nem attól lesz megvalósítható, hogy lehetetlen határidőket tűzünk ki hozzá (lehetőleg holnaptól!), és nem is attól, hogy felelőst nevezünk meg, és attól meg végképp nem, hogy hangzatos sületlenségeket kommunikálunk róla orrba-szájba, mintha minden úgy működne, ahogyan azt megálmodta és elrendelte a Főnök. Értem én az ifjonti lelkesedéseket, melyek – félve a belső szabotázs egyébként erősen létező veszélye okán - ab ovo elutasítják azok bevonását a változási folyamatokba, akik ismerik a rendszerek belső működését, akik képesek felmérni a változások lehetséges hatásait és tapasztalatuk okán előre is be tudják azonosítani a buktatókat, amikre előre fel kell(ene) készülni. Ahogy a cikkben is írva vagyon, a magyar (de megkockáztatom, hogy általában a) közigazgatás nem alkalmas ilyen programok levezénylésére, hiszen ez nem volt sosem feladata, csupán megteremt kereteket, és ellenőrzi a végrehajtást, de nem csinálja saját maga. Ahogyan ki lett hagyva az energetikai rendszerek felemás reformjából az energetikai szakma, úgy lett „kifelejtve” a magyar oktatás átalakításából a hozzáértő pedagógusok hada. Ez persze egyáltalán nem véletlen, a mindenkori kormányzásnak kényszerképzete, s a mostani ebben minden elődjén túltesz, hogy a régiek, a „begyepesedettek” bevonása az átalakításokba, maga a bekódolt kudarc, hiszen eddigi egzisztenciájukat mentendő belülről bomlasztják majd a kiváló szándékot, s hozzáértésüket kizárólag a „miért nem lehet megcsinálni” szándék mögé csoportosítják majd. Ezért aztán nem kérdezünk meg senkit, majd mi elrendeljük, kitaláljuk, ők meg kénytelenek lesznek lenyelni a békát! Igen ám, de éppen ezért nem veszik észre, hogy minimális hozzáértés, szakmai tapasztalat híján a jól működő (vagy éppen rosszul, de működő) rendszerekbe nem lehet büntetlenül belenyúlni. Kívülről (és felülről) minden olyan egyszerűnek látszik, a tapasztalatlan ifjoncok serege pedig még annyira kezdő, hogy a saját képességeinek felmérésére sem képes, így gond nélkül vállalnak be bármit, legyen az BKK-vezérigazgatói pozíció, helyettes államtitkárság, frakcióvezetés, bármi. A lényeg, hogy hirtelen legyünk a magasban, hatalmas és intellektuálisan kidolgozott dumákkal fedjük el a valóságot és a problémákat, csináljunk mindent, ahogyan a Főnök azt megálmodta, vagy legalább is mondjuk azt, hogy azt csináltuk. Tegyük hozzá a Főnök „álmai” is egyaránt nélkülözik a valóságot, annak okán, hogy – tényleges vezetői és megvalósítói tapasztalat hiányában – maga is megmaradt ifjonti lelkesedésű tapasztalatlannak, komolyan bízva abban, hogy erőből és határtalan munkabírásból minden legyűrhető. Pedig a dolgoknak és embereknek érni kell. Olyan nincs, hogy mostantól a gyerekek 4 hónapra szülessenek, csak mert a Nemzeti Együttműködés Kormánya úgy döntött. Mindennek és mindenkinek meg kell érni az életre, a feladatra, a pozícióra. Tapasztalni kell. Fel kell nőnie a feladathoz. Végig kell járni egy program megvalósításának minden lépcsőjét, hogy felkészülhessünk arra, milyen buktatókat, milyen előre kidolgozott lépésekkel előzhetünk meg, hogyan gyűrjük le a váratlanul felmerülő akadályokat. Aki nem csinált ilyet, az nem fél tőle. És ha mégis felmerül, akkor másokat hibáztat majd, a körülményeket, a kudarcra spekulálókat, pedig csak fel kellett volna készülni. Olyan ez, mint a foci! Sőt, az egész ország csupán olyan, mint a foci! Mindenki ért hozzá, mindenki jobban tudja mindenkinél, mit és hogyan is kellene csinálni. Csak valahogy az eredmények nem jönnek sosem… Én nem szeretem a focit. Helyesebben a magyar focit nem szeretem. Elnézést is kérek minden focirajongótól, de számomra 86 júniusában (Irrapuato-Mexikó, 0:6) elmúlt valami a futball iránti szeretetemből, és az utóbbi időben sem jött vissza. Szóval foci ez, tipikusan magyar foci.
És a Főnök bizony egy rossz futballista. Talán jobb lett volna az országnak, ha annak idején a focipályákon találja meg az érvényesülés megfelelő módját, de sajnos nem így lett. Nem arról van szó, hogy ne hajtaná végig a meccseket, ne futna annyit, hogy nézni is elfárad a szem, és nem lankad a lelkesedése sem. Egyszerűen nem tud focizni. Illetve csak ennyire tud. Mindnyájan jól ismerjük a pályákról, haveri focimeccsekről ezt a típust. Valahogy senki nem szereti igazán őket. Néhányan csodálják a munkabírását, a lelkesedését, hogy tényleg nem ismer elveszett labdát, senki nem áll le vele vitatkozni, senki nem mer/akar ellentmondani neki. Mindenkivel veszekszik, mindenkit leüvölt, senki nem elég jó neki, mert nem azt csinálja, amit ő elképzelt. Én sosem akartam az ilyenek csapatában játszani. Pedig hajt, fut, robotol, ott van mindenütt, a mellette elfutni akaró ellenfelet, „vagy a labda, vagy a baba” alapon kíméletlenül felvágja (és nem is érti, hogy miért fúj a bíró!), nincs számára elveszett labda és nincs számára elvesztett mérkőzés sem. Megszerzi a labdát, előreíveli, bele a sűrűjébe, hiszen „nektek csak be kell rúgni a gólt”, majd zsörtölődik, morog mindenkivel, amiért az még sem sikerül. Ennyit tud: előrevágni a labdát, majd lesz valahogy alapon, csináljatok vele ott valamit, semmilyen eszköz nem elítélendő: a lényeg, hogy gól legyen. „Nem lett?? Hogy-hogy?! Én berúgtam volna.” Soha nem rúgott még gólt persze, ezért is nem tudja milyen berúgni, vagy nem berúgni. Ő csak elképzelni tud, hogy majd ott elől góóóóól lesz, tehát nektek csak annyi a dolgotok, hogy be kell rúgni. Punktum. Egyszerű nem? Hajrá Magyarország, Hajrá magyarok! Mi az, hogy nem lett gól?! Ti tehettek róla. Meg a bíró, meg a partjelző, meg a pálya, meg az alapvonal, meg az ellenfél, no és persze a hozzá nem értők hada, a közönség! De sebaj, majd megmagyarázzuk, hogy tulajdonképpen mi nyertünk, csak éppen az ellenfél csalt, és a bírók rosszindulatának és felkészületlenségének köszönhetően az ő nevük mellett vannak eredmények, nekünk csak a nulla maradt. Na, de milyen szép nulla ez! Kerek, egészséges, teli erővel, mondhatni egy unortodox tízes. Majd, ha elég érettek és felvilágosultak lesztek, ti is megértitek. Belátjátok, hogy csak a mi csapatunk a CSAPAT, az összes többi (pálya, partjelző, bíró, ellenfél=ellenség) csak kellemetlen velejárója a meccsnek. Tulajdonképpen nem is kellenének, ha saját sikerünk nem az ő legyőzésük által válna valóságos forradalommá. Minket nem lehet legyőzni. A meccs addig tart, amíg én mondom. És csak akkor lehet vége, ha mi győzünk. A mi csapatunk a haza, s az nem lehet ellenzékben… Addig is építünk neki egy csomó focipályát jó drágán, hátha addigra megtanulunk mi is focizni, vagy addigra mindenkinek beleverjük a fejébe, hogy, amit mi csinálunk az A foci. Unortodox foci.
