Kádár népe továbbra is szívesen játssza az álságosság és a „nem veszünk tudomást a piaci realitásokról” össznépi játékát, s ebben a nagy összekacsintós játszmában egyetlen politikai erő sem elég képzett és karakán ahhoz, hogy az olcsó látszat-megoldások helyett valódi válaszokat fogalmazzon meg, közérthető nyelven. E helyett sokkal egyszerűbb megtalálni egy közös, utálnivaló célpontot, a gonosz karvalytőkét, aki az eredendően szegény és sajnálatra méltó, mindenki által folyton csak támadott, kétkezi munkából élő magyar ember zsírján élősködik, s mint ilyen arra lett predesztinálva, hogy elvegye tőlünk, ami ab ovo a miénk. Az ertéel kettő, a kapitalisták karvalyok, a magyar az szegény, a krumplileves meg krumplileves. Egyszerű válaszok, még egyszerűbb axiómák. Így aztán nem is marad más a különféle politikai erőknek, mint ebből kiindulva, egymásra licitálva követeljenek még többet valakitől, valamitől, lehetőleg valamilyen megfoghatatlan, tőlünk – látszólag – függetlentől, hogy most már aztán igazán adja ide azt, ami minket illet. A hazai pártok egymást múlják felül baloldaliságban, az egyenlőség mindenkinek jár ígéretében, legyen szélső jobboldalon, jobboldalon, középen, vagy éppen baloldalon. Olcsó gázt és villanyt, magas fizetést, ingyenes oktatást, kedves és elégedett egészségügyet, a parasztnak földet, a munkásnak munkát, és így tovább…, mert ez nekünk jár. Hiszen itt mindenki szegény, mindenkinek egyformán rossz, mindenkit igazságtalanul bántanak, kivéve a gazdagokat. A gazdagokat, akiket gyűlölünk, és mégis mindenki hozzájuk szeretne dörgölőzni, keressük a kegyeiket, mi is olyanokká akarunk válni, s hogy aztán majd "a pénz nem boldogít", ez igaz, de ez már akkor legyen a mások (a szegények) problémája…
Nálunk egyszerre szégyen és dicsőség gazdagnak lenni. Nálunk szinte dicsőség, ám mégis szégyen szegénynek lenni. Ez ilyen „egyszerű”. S ez az ellentmondás, nem hogy nem zavar itt senkit, de erre egyenes pártpolitikát, kampányt lehet építeni. Ráadásul – sajnos - elég sikeresen is. Emlékezhetünk a szocialisták 2002-es „mindenkinek, aki eddig szegény és elnyomott volt, megígérünk mindent” kampányára, az elhíresült Lendvai Ildikó bon-mot-ra: „lassan mondom, hogy megértse: gázáremelés már pedig nem lesz”, azután Orbán 2006-os plebejus jelmezére, a pusztai Elvis frizurára, az egyszerű, de sportos tweed zakójára, ahogyan sajátjai körében állva meghallgatta a szegény emberek panaszát, és hát a mostani „rezsicsökkentés mindenek felett” idő előtt beindított kampánya is erről szól. Miközben persze mindenki gazdagságra vágyik, határozottan és ellentmondást nem tűrően ítéljük el és a közutálat tárgyává tesszük azt, akinek már van. A tényszerű magyarázatnál mindig is egyszerűbb út volt, keresni valakit, akik miatt ott vagyunk, ahol éppen. Mennyivel bonyolultabb lenne a közember számára is érthetően megfogalmazni a rendszerek működőképességének feltételeit, legyen az oktatási, egészségügyi, vagy energetikai rendszer. Bizony a rendszerek kiépítése is, de folyamatos fenntartása pénzbe kerül. Sok pénzbe. S ha van rá pénzünk (leginkább nincs!), akkor magunk hozzuk létre, ha nincs, akkor keresünk hozzá olyat, akinek van. Bankot (bizony erre valók a hitelek, s ezért olyan oltári nagy baj, hogy nem hiteleznek mostanság a bankok), szakmai és/vagy pénzügyi befektetőt, lehetőleg olyat, aki ért is hozzá, hogy számunkra – az elvárt színvonalon - működtesse azokat. Aki pedig befektet, az természetszerűleg nyereséget vár el érte. Hiszen a kisember is ezért teszi be a megtakarított pénzét a bankba, mert kamatot, nyereséget vár el érte. Akkor miért is kárhoztatnánk azokat, akik nem bankba helyezik el a pénzüket, hanem rendszerek létrehozásába és működtetésébe fektetve, szintén nyereséget várnak el. A bankok ezért veszik be a pénzünket, hogy aztán valahol befektessék, hitelként kihelyezzék, mert a betéteseknek valamiből kamatot kell fizetniük. A pénz akkor fial, ha dolgozik. Vannak jól jövedelmező, sok nyereséget hozó ágazatok és vannak kevésbé nyereségesek. Az oktatás, egészségügy gyengén jövedelmező (de, ha jól csinálják jövedelmező az is!) ágazatok, a bank, a biztosítás és az energetika viszont jól profitál. Az államnak oda kell befektetnie, ahol a kevésbé jövedelmező ágazatok fenntartása társadalmi és politikai felelőssége okán szükséges. Közhely ugyan, de igaz: az oktatási és egészségügyi rendszerek létrehozása és működtetése befektetés a jövőbe. A befektetés kockázata minimális, a társadalmi hasznossága könnyen kiszámítható, nyereségessége nem, vagy csak igen nehezen forintosítható. De nem is ezért van rájuk szükség, hanem a társadalom, egy kisebb, vagy nagyobb közösség fenntarthatósága és versenyképessége érdekében. A nyereségesebb ágazatokban való részvételre sokkal könnyebb jelentkezőt találni, amennyiben stabil, kiszámítható, átlátható és garantált megtérülést, reálértékben is mérhető profitot biztosító feltételrendszert alakítunk ki hozzá. Kormányzati hitelesség a piaci szereplők szemében az, ami manapság hiánycikk. A pénzügyi, ipari befektetések kockázata viszont sokkal magasabb, ezért joggal várhatjuk azt a mindenkori kormánytól, hogy ne kockáztassa az adóforintjainkból érkező bevételeit, mert az bizony el is veszhet. Bízzuk arra az ilyen kockázatos rendszerek működtetését, akik merik vállalni ezt a kockázatot, szakmailag és pénzügyileg felkészültek arra, hogy a mindenkori piaci (és nem szabályozási) körülményekhez igazodva fenntartsák a működőképességet és profittermelő képességet. Tudom, nagyon népszerű manapság azt híresztelni mindenfelé, hogy a karvalytőke eddig igen jól élt belőlünk, s most ideje, hogy elvegyük tőlük, ami a miénk. De nem szabad elfelejteni, hogy a különböző különadókkal, járadékokkal és kötelező árcsökkentéssel a működőképességük határára sodort befektetők egyúttal multinacionális cégek. Ha nem találják meg a számításaikat, akkor elmennek innen máshová. Elviszik a pénzüket, a szaktudásukat, a működtetési képességüket. Nekünk meg maradnak a – befektetések, felújítások és karbantartások híján - addigra teljesen leamortizálódott, tönkrement rendszerek. Akkor majd mit kezdünk velük? Az állam bácsi majd szépen átveszi, és?? Szakértelem híjján, mihez kezd vele? Na, majd most a földgáztárolóknál meglátjuk.
Működtetéshez pénz kell, vagy rezsidíjból, vagy adóforintból. Aki azt állítja, hogy e nélkül is működtethetők a rendszerek, aki azt gondolja, hogy valóban létezik non-profit gazdasági vállalkozás, az vagy előre megfontolt szándékkal hazudik, vagy egyszerűen nem ért hozzá. Ki tudja melyik a nagyobb probléma, ha mindez legmagasabb szintű kormányzati megnyilvánulás szintjén fogalmazódik meg?! A profit funkciója az osztalék (a befektető pénzbeli haszna), és a rendszerek bővítéséhez és fenntartásához szükséges forrás megteremtése. Valóban nem lesz osztalék (örülhetünk, nem viszi el a karvalytőke!), ha nincs profit, de nem lehet sem fenntartani, sem bővíteni a rendszereket nélküle. Természetesen az állam - jogosan elvárt - felelőssége, hogy a polgárainak mindenkori teherbíró képességeihez mérten befolyásolja a rendszereket működtető szolgáltatók által elérhető hasznot. Ebben a szolgáltatók partnerek lennének, csak egyszer ki kellene próbálni a párbeszéd mostanra elavult és amortizálódott technikáját. No és még valami: ehhez olyan szociális alapú nyilvántartás szükséges, mely a vagyoni helyzetet figyelembevevő, a valódi teherbíró képesség alapján képezne szociális rászorultsági hálót, s valóban azt segítené hozzá az általa nem megfizethető rendszerekhez, akik ezt önerejükből képtelenek megtenni. Ilyen nyilvántartás ma Magyarországon nincs, vélhetően megteremtése és működtetése nagyobb ellenállást váltana ki, mint az ügynökkérdés végleges lezárása, gyakorlatilag lehetetlen. Mivel ehhez legelőször is abba kellene hagyni végre az össznépi hazudozást a tényleges vagyoni helyzetünkről, be kellene fejezni az adóelkerülés általánosan elfogadott összekacsintásának gyakorlatát. Mert nem csak irigyelni kell a svájci, vagy a svéd adózási mentalitást, hanem tennünk érte. Ez a legnehezebb, jól tudom. Nálunk el kell titkolni azt, amink van. Mert az egalitárius hozzáállás hamisan sugallja a társadalom szereplői számára, hogy a „mindenki egyelő” elve az a vagyonra vonatkozik és nem a lehetőségekhez való hozzáférésre. Az oktatási lehetőségekhez és az egyéb szociális ellátó rendszerekhez való egyenlő hozzáférésért kellene tüntetni, nem pedig a mindenkinek egyformán alacsony rezsidíjaknak örvendezni, amit a végen úgyis mi fizetünk meg! Orbán elvtárs mondta: "ingyen leves már pedig nincs!" Olykor saját magát is vissznézhetné. meglepődne néhány 20 évvel ezelőtti mondatán...
Miközben egyre nyilvánvalóbban burjánzik az egyenlőtlenség, a javakhoz való hozzáférés lehetőségének korlátozása, a kormány közeli gazdasági és politikai körök durva és egyre arcátlanabb helyzetbe hozása. De erről nem beszélünk nyíltan, ergo nincs is. Mint a Kádár-rendszerben a kábítószerezés. Nem beszéltünk róla, tehát nem volt probléma. Most is ez van. A krumplileves mentalitás reinkarnálódott. Mindenki egyformán szegény és punktum.
Ezért aztán nincs is mit csodálkozni azon, amilyen komolysággal, őszinteséggel és hitelességgel töltik ki az országgyűlési képviselők a vagyonnyilatkozataikat, milyen arcpirító pofátlansággal tagadja le mindenki, amije van,amit így, vagy úgy de élete során megszerzett. S ha véletlen valaki rosszat szól („akinek nincs semmije, az annyit is ér”), vagy figyelmetlenségében mégis csak beírja a tényleges vagyonának egy részét, arra bizony össznépi utálat és megvetés zúdul, lehet kiposztolni a fészbukra, lehet kommentelni álnévvel, álképpel, fröcsögő nyállal jobbról-balról. Az én oligarchám nem is oligarcha, bibiii! Csak a te off-shore lovagod a tisztességtelen, az enyém az egyenesen Grál-lovag. Az én Közgépem az nem lop, csak a te Hajdú-Béted tedd tönkre emberi életeket…
És vannak, akik a háttérben, banki és nagyvállalati főnöki szobáik mélyén joviálisan mosolyognak az egészen, mert ők valahogy minden rendszerben a mi bankárunk voltak, ők mindenkinek a rendszerében készségesen és zokszó nélkül bevállalták a Robin Hood-adót, csökkentették a gázárat, működtették a szakmai kamarákat… Lehet, hogy ők a nagy túlélői a rendszereknek? Ja, és (nem mellesleg) a pártpénztárnokok sem vájták még ki egymás szemét soha.
